....

Unom az esőt.... és még dolgozatokat is kell írni... De Zsolti ettől függetlenül nagyon édes és ügyes. Ma éjjel kisírta a harmadik fogacskájának a hegyét, időnként köhent egy keveset, meg mászik, meg feláll, meg beveri a fejét, járkál, szaladgál, és rúgja az új, kék, fehér pöttyös labdáját.... Ma reggel lerázta az egyik kezem, így félkézzel fogózkodva rohant apja felé, miközben a másikkal már messziről jelezte, hogy ölbe-ölbe. Mostanság nagy erőfeszítéseket tesz, hogy mondikáljon. Már nem csak találomra jönnek belőle a szótagok, hanem mondani akar. Attilámat már tátának szólítja. Nagy öröm számomra, hogy ennyire szereti tátácit Zsolti fiunk és, hogy ezt a Zuram viszonozza is neki, mikor itthon van. Úgy érzem, Attilának a világ legnagyobb kincse, hogy Zsolti így ragaszkodik hozzá, nekem pedig az a legnagyobb kincs, hogy sikerült olyan férfire lelnem, aki tud igazi apa lenni. Közben izgatottan várom, hogy végre elhangozzék a mámá szó, de sajnos kicsi tücsök még nem nagy barát az m és n hangzókkal, így még várnom kell. De ehelyett egy új jelzése jelent meg kicsi fiunknak:az ölbe-ölbe. Egyre inkább igyekszik kifejezni ragaszkodását, egyre erősebb az akarata, sőt már olyannyira erős, hogy a dá-dá szót is be kellett vezetnem a szókincsembe, praclipöccintéssel együtt. Ezt persze az én drága fiam egyelőre nem tudja komolyan reagálni, helyette szélesen és ravaszul mosolyog. S közben idegesít, hogy megint dolgozatot kell írni és nincs se kedvem, se türelmem, se hangulatom, se semmi, pedig mindjárt lejár s októberig békén  vagyok, de mikor belegondolok, hogy még van egy év, akkor megint idegesít és utálom.... na.... és biztatom magam, hogy valahogy túl leszek rajta..... de most olyan borzasztó és nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nehezemre esik a tanulással foglalkozni...