Hullámvasút folytat

Hazajöttünk, lecsendesedtünk, lett egy csomó a jobb mellembe, antibiotikumos kezelésre szorultam, a láz miatt apadt a tejem s szoptatnom sem lehetett. Ma már úgy tűnik jól vagyok. Varga Viorica masszőr volt olyan ügyes, hogy kimasszírozta a csomómat. Na de, hogy az élet továbbra se legyen unalmas, Zsolti ma hajnali hat órakor, egy borzasztó nyugtalan éjszaka után szépen hányni kezdett. Igen, eltaláltátok, nem sima csömörlésről van szó, hanem enterovirozisról. Szegénykét, kerülnöm kell, hogy hátha nem kapja el a kicsi is, bár szerintem már késő,  mert Ferkó sem tűri meg, hogy letegyem kezemből s folyton kucorodik, mint akinek fáj a hasa. Szóval, remek! Kicsi Zsoltim erős kell most legyen, de jó a hangulata, így bízom benne, hogy hamar helyrejön. Ferkó az én tejcsimet kapja s bízom benne, hogy abban benne van a kellő gyógyír, hogy minél könnyebben átessen ezen is.... :( .... Valahogy nem így terveztem az első hat hetet....

2011.08.17. - Gondolatok a… kórházban

• Bár végigvirrasztotta velem az éjszakát, másnap meg munkából korábban elszökött értem, szülésznő barátnőm, Csilla, pont 3 perccel mulasztotta el Ferkó születését... Nagy kár, mert igazán szerettem volna, ha ő lett volna szülésznőm... de talán majd legközelebb :)
• Antropológiai és menedzsment-marketinges kutatásokat lehetne vezetni a kórházban lezajlódó kereskedelmi tusákról (mert itt mindenkinek van eladó portékája: gyerekruhák, plédecskék, bugyi, hálóing, intimbetét, fürjtojás, és még sorolhatnám)
• Vajon a szakácsnék szánt szándékkal törekszenek arra, hogy a kórházi kaja ne csak íztelen legyen, de ízléstelen már látványában is? (hogy ne mondjam undorítónak…) Pedig minden áldott nap olyan szeretettel kívánnak nekünk jó étvágyat!
•  Hogy öltözteted fel a kicsi branulás karját???
• Mindenki Turánnak szólítja Ferkót és kezd jól állni neki ez a név…
• Ha vagány a szobatársad, de még a húga is az, akkor kész pizsamapartivá lehet röhögni egy unalmas kórházi estét is… 
• A szobatársammal megállapítottuk, hogy Ferkó egy nagy „boier”, ki már tekintetével is leteremt, s aki akkorákat böfög s rottyant, hogy az ember még felriad

2011.08.16.

Az éjjel meghalt a szekción az egyik édesanya gyermeke. Jajveszékelve tört ki a poszt-terápiás teremből s magán kívül ordította „Jaj, Istenem, meghal az én gyermekem!”. Sajnos betegen született a kicsi egy hónappal ezelőtt és eddig tudták életben tartani.

Az Isten őrizzen meg mindenkit az ilyen fájdalomtól. Amíg élek nem fogom elfelejteni az asszony kétségbeesett hangját. Elszorul a szívem, mikor arra gondolok, hogy most egy világ omlott össze benne.

Milyen jó, hogy az isteni gondviselés velünk volt és milyen jó, hogy volt kihez fordulnom kétségbeesésemben, hogy volt kitől segítséget remélnem. Mint azt már régebb leírtam, a születés csodája újra és újra megerősíti bennem a hitet és újra meg újra ráébreszt arra, hogy az életadás nem az ember érdeme, hanem isteni csoda…

2008.08.15.

Úgy tűnik kicsi fiú jobban van. A PCR érték 37,7-ről 1,095-re csökkent, ami az „útlevelünk” lehet kifele. Mindegy ha megyünk vagy maradunk kórházban, a lényeg, hogy Ferkó sokkal jobban van már.

Így, hogy már túl vagyunk az ijedtségen, visszavonom amit hétfőn mondtam az uramnak, hogy nem akarok harmadik gyermeket. Visszavonom, mert tudom, hogy nagyon fog hiányozni a babázás öröme, a szoptatás öröme, a kisbaba finom illata, függősége, könnyed pihegése… Ismételten meg kell állapítanom, hogy édesanyává lenni (akárhányadszorra is) gyönyörű, pótolhatatlan és kiegyenlíthetetlen érzés… J

    

                                                                     §

Bár az eredmények jók, doki néni úgy döntött, végigcsináljuk a Gentamicines kezelést (10 nap), amire eddig jól reagált a kicsi. Ez azonban azt jelenti, hogy még 2 napig bent maradunk, mert a gyógyszert injekciós formában adják be. De nem baj. Legalább itt biztonságban vagyunk, lejár a kezelés és otthon csak egy urokultúrát kell megismételnünk egy hét elteltével. 2 kórházi hét már  mögöttünk, még 2 nap hamar eltelik…

2011.8.14. - Zsolti és Ferkó találkozásai

1. A második napon behoztam Zsoltit a szalonba és megmutattam neki Ferkót. Kb. 2 másodpercig nézte a kicsit, majd úgy döntött, hogy nem akar tovább a szalonban maradni és a folyosón folytatja felfedezéseit.
2. Hazaérve mutattuk Zsoltinak a kicsit, de őt a számítógép jobban érdekelte. Kis idő múlva a testvérkétől kapott kisautók felkeltették érdeklődését és onnan kezdve egész nap velük játszott.
3. Mikor először felsírt a baba, Zsolti odament a bölcsőhöz és bekukkintott. Egyenként megmutatta Ferkó szemét, száját, orrát, kezét, majd játszani kezdett az autókkal a bölcsöben.
4. Szoptattam mikor odajött hozzám Zsolti és két kézzel le akarta venni rólam Ferkót. Mondtam neki, nem szabad, mert most papál Ferkó. Zsolti rám nézett, majd mind aki megértette a felszólítást továbbállt.
5. Ferkó hasikáját simogattam. Egyszer csak odajött Zsolti, felmászott az ágyra, körbemászta Ferkót, majd leült a feje mellé és ott játszott tovább a kisautókkal.
6.  Éjjel Ferkónak nem volt nyugta. Nyöszörgött, sírt, nem lehetett lelket verni belé. Zsolti 3 és fél órát virrasztott mellettünk az ágyban. Adott pillanatban felült és hosszasan nézte a kicsit egy egészen furcsa tekintettel. Akkor nem tudtam mire vélni nézését, de visszagondolva azon tűnődöm, nem lehet, hogy ő akkor érezte, hogy valami nincs rendben a testvérkéjével? Állítólag ők jobban kommunikálnak egymással, mint gondolnánk… és ez valahogy értelmet adna tekintete furcsa voltának.
7. Hétfőn, ébredéskor, Zsolti első gesztusa az volt, hogy betekintsen a bölcsőbe Ferkót keresve.
8. A kórházban készített fotók és film láttán Zsolti felmászott a TV-hez, simogatta és mutogatta azt, mondva, hogy „Ferkó baba”. Eddig annyit mondott világosan, hogy „kilenc”, „tíz” s lám, most azt mondja „Ferkó baba”. Én édes drága nagyfiam – olyan büszke vagyok rá.

2011.08.13. - A sárgulás

Hát nagyon rosszul esett, mikor szombaton kijelentették, hogy Ferkó olyannyira besárgult, hogy fotóterápiát igényel. Annál is inkább rosszul esett, hogy már csütörtökön és pénteken is megállapították, hogy sárgul be a kicsi, ám mésem írták elő a „napozást”.

Ez tulajdonképpen annak az átka, hogy egész álló héten egy pökhendi rezidens orvos vizsgálta a gyerekeket, anélkül, hogy bár egyszer felügyelte volna őt egy szakorvos. Nem győztem elég hálás lenni, mikor kedden megtudtam, hogy betegségében Ferkót egy másik, nagyon kedves és alapos rezidens fogja követni Rac doktornő mindennapos felügyeletével.

Visszatérve a besárgulásra. Tehát szombaton délután 3 körül tudatták, hogy „pü-pü, nem jár”, nem megyünk haza, hanem napozunk. „Motoros szemüveget” raktak a kicsinek s bedugták a lámpa alá. Csakhogy az én „drágalátogatos” kisebbik fiamnak van egy olyan szokása, hogy ébredéskor első gesztusként az arcához kap és karmolgatja magát. Nem csoda hát, hogy kb. 5 percenként piszkált hozzá „motoros szemüvegéhez”, veszélyeztetve ezáltal szeme épségét. Délután felé megelégeltem a motoros szemüveg diszfunkcionalitását és panaszt tettem a nővérkénél, aki most sapkával szorította a nedves vattát a kicsi szeméhez. Persze a tróger hamar rájött, hogy lehet a sapkát is megpiszkálni, így aztán egész éjjel virrasztottam mellette, hogy a sapka a szemén maradjon.

Reggel lemosásra hívtak, 2 percre hát kimentem a szobából. A szobatársamra bíztam a kicsit, de ő éppen szoptatott. Ugye, kitaláljátok, hogy mire visszajöttem, a kölyök lenyomta szeméről a sapkát, de még a vattákat is. Csak bízni tudok abban, hogy nem nyitotta ki a szemét, vagy, hogy amennyiben mégis, akkor az a pár pillanat sugárzás nem ártott a kis szemének.

Hát, szóval, pikánsan kezdi az életet ez a kis oroszlán, nem mondom. Kezdve már onnan, hogy nem akart kibújni a pocakból…

2011.08.13. - Édes-keserű gyermekágy

Ha Zsolti születésekor olyan nőkkel voltam körülvéve, kik első gyermeküket szülték, hát most mind olyan asszonyokkal találkozom, kik második gyermeküket hozták világra.

Az első szobatársam kisfia koraszülött és kicsi súlya miatt hosszabban kellett kórházban maradnia. Ez nagyon nehezére volt Tündének, hisz soha nem volt távol az ő hat éves kislányától. Minden nap több ízben elsírta magát és már-már a depresszió határán állt, mikor a nővérek úgy döntöttek, délutánonként több órára is beengedik hozzá kislányát, hogy hátha akkor jobban viseli a kórházi napokat. A cselfogás hatásos volt, de azért Tünde minden este 8 órakor borzasztó gyomorideggel adta át kisfiát a fürdető asszisztensnek, reménykedve, hogy bár legalább 10 grammot gyarapodott a kicsike – ami ugye elengedhetetlen feltétele a kórházból való kiutalásnak.

Zsuzsa is sírva fogadta a hírt a negyedik napon, hogy kicsi lánya sárgulása miatt tovább kell maradnia egy napot. Otthon várta már három éves kisfia és bizony nagyon vágyott már arra, hogy együtt láthassa két gyermekét.

Mikor Zsolti született, alig vártam menjek haza, mert utáltam kórházban lenni, mert hiányzott tátáci, mert… ó, ezeregy okot találtam, hogy miért. De attól még a hazavágyódás nem árnyékolta be örömömet, hogy édesanyává lettem. E második szülésnél azonban igencsak erős honvágyam volt. Hétfőn este, mikor bejöttünk a kórházba, elköszöntem Zsoltitól és elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, érkezik Ferkó. Ez valamelyest megnyugtatott és a babázás öröme elterelte gondolatomat a hiányérzetről. Ám amikor Zsolti először meglátogatott, azonnal elsírtam magam. Olyan jó volt magamhoz szorítani és megpuszilgatni, hogy már nem tudtam erősnek maradni s a hazavágyódás eluralkodott rajtam. Mikor szombaton délután megtudtam, hogy maradnunk kell egy napot pluszban, mert Ferkó besárgult, ismét elsírtam magam. Borzasztó rosszul esett a hír s az, hogy Zsoltikának tett ígéretemet meg kell szegnem. No, de túl kellett tennem magam az ügyön, hisz messze fontosabb volt, hogy Ferkó kigyógyuljon a sárgulásból.

Vasárnap végre hazamehettünk s én ujjongtam. Jó volt végre együtt lenni, bár aggasztott, hogy a kicsi furcsán viselkedett.

Hétfőn reggel pedig bekövetkezett a váratlan, hogy Ferkót magas láz öntötte el. Hajnali 7-kor repültünk vissza a szülészetre, Zsoltinak meg nem tudtam mondani semmit, mert aludt még. Mint írtam már, napokig gyötört a Ferkó egészségéért és Zsolti lelki világáért való aggodalom. Borzasztó rosszul éreztem magam, hogy csak úgy megszöktem Zsoltitól s féltem, nehogy nehezteljen e miatt a kicsire. Ahányszor beszélgettünk, annyiszor hagytam meg Attilának és maminak, hogy magyarázzák el felnőtt módra Zsoltinak a történteket és csak bízni tudtam abban, hogy ő megérzi, valami baj van. Elszorult a szívem, mikor mami elmondta, hogy hétfő reggel Zsolti első gesztusa az volt, hogy benézzen a bölcsőbe, Ferkót keresve. Első látogatásakor is könnyek közt magyaráztam el neki, hogy testvérkéje beteg és kértem, ne haragudjon, és nyugtattam, hogy amiért nem vagyok mellette, attól én még nagyon-nagyon szeretem őt.

A legnehezebb talán az volt, amikor Ferkót külön tartották perfúzión. Én egyedül sírtam a szemközti szobában, várva, hogy leteljen a 3 óra, hogy végre láthassam kicsi beteg fiacskámat. És az a 3 óra irdatlan hosszú volt és én ültem egyedül, sem egyik, sem másik fiammal és rágódtam, hogy vajon-vaon mi lelte az én kis párnapos csemetémet s hogy vajon-vajon mit érezaz én majdnem kétévesem odahaza.

Nem kívánok senkinek hasonló gyermekágyat. Most már jobban viselem, mert beletörődtem, mert mellém hozták Ferkót, mert gyógyulgat s mert azzl bíztatnak, hogy hétfőn hazamehetek. Már teljesen mindegy, mikor megyek haza, egy a lényeg: Ferkó jól legyen.

2011.08.09.

Na, úgy tűnik, Ferkónak vizeletfertőzése van. Nem tudom még, hogy mitől és honnan, de különös, hogy ma még megjelent még egy externált anyuka lázas gyerekkel. Azt hiszem, nyugodtan gyanakodhatok arra, hogy nem tőlem ered a probléma. A jó az, hogy már sejtjük mi a baj, Ferkó jól van és a lényeg, hogy mellettem van.

Most éppen alszik – az előbb kapta a szuri adagját, már nem perfúziózzák. S ahogy így feküdtem mellette utolért egy borzasztó erős érzés: nagyon-nagyon hiányzol Zsoltikám. Most úgy belegondoltam, hogy minimálisan 2 hétig kell még távol lennem tőled és borzong a hátam is a gondolattól. Tudom, hogy Ferkónak most szüksége van rám, de te? A te kicsi lelkedben vajon mi lehet? Vajon tudod, érted, érzed, hogy mi a helyzet? Vajon tudod, érted, érzed, hogy téged is nagyon szeretlek? Valahányszor látogatóba hoznak, könnyek között jövök be a szalonba. Hogy ülhet egy anya nyugodtan távol az ő alig 2 éves gyermekétől?

Minden vágyam, hogy születésnapom alkalmából otthon lehessek veletek, mindhármatokkal, úgy ahogy azt álmodtuk a kilenc hónap alatt.

Istenem, Istenem, arra kérlek, vigyázd meg Ferkót, adj neki erőt küzdeni, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb és minél könnyebben. És Istenem, arra is kérlek, adj bölcsességet Zsoltikámnak, hogy ne kételkedjen az én iránta való szeretetemben és adj neki bölcsességet, hogy ne nehezteljen majd testvérkéjére ezért az eseményért. Istenem, arra kérlek még, óvd meg Attilámat is, adj neki erőt és kitartást, bölcsességet és szerencsét, hogy a kórházba való futkosás mellett tudja végezni az ő dolgát sikeresen, hogy az tegye őt boldoggá, kiteljesültté. Istenem, köszönöm, hogy eddig is meghallgattad imáinkat!

2011.08.08. - Fiaimhoz

Este van. Az imént szoptattalak meg, kicsi Ferkó! Nem voltál nagyon eleven, de az arcodon nyugalom honolt. Mikor bementem hozzád sírtál, a perfúziódat tetted a szádba, mert a cicit kerested. Alig vártam vegyelek ölembe. Aggódva kérdeztem a nővért, hogy volt-e lázad még. Tudod, ilyenkor úgy fél az ember, hogy olyan választ hall majd, amilyet nem szeretne. De ezúttal a válasz pozitív volt, nem volt lázad. Ma reggel 39,5 fokos lázzal hoztunk be édesapjával a kórházba, adtak neked Paracetamol kúpot és délre már rendben volt a hőmérsékleted. Hála Istennek, ez egész nap így maradt. Egy kis hőemelkedésed ugyan volt még, de az belefér a keretekbe. Lényeges, hogy éjjel se lázasodj, mert akkor az azt jelenti, hogy a kicsi tested jól reagál az antibiotikumos kezelésre.

Nehezen viselem, hogy nem lehetek melletted. Itt vagyok egy üres szobában, egyedül rágódom, hogy a szemközti szobában mi történik veled, s rágódom, hogy vajon Zsolti otthon hogy viseli távollétünket. Szakad meg a szívem, mikor ott kell hagyjalak egyedül. Meg nem simogatnak titeket és a pelust is olyan gyatrán cserélik, hogy jön, hogy a falakra másszak. Délben is én kellett szóljak nekik, hogy át vagy ázva… Megértem őket is, mert rengeteg a dolguk a nővéreknek, de lám én itt vagyok nagy semmittevésben és mégsem mehetek melléd, hogy gondozzalak.

Aggódom. Aggódom, hogy mi következik. Nyakon csíptük-e a gyulladást, vagy mégis kell majd punkciózni téged is (ettől borzadok – Zsoltival végigcsináltam és életem egyik legborzalmasabb élménye). Félek, nehogy agyhártyagyulladásod legyen, félek, hogy bármi is fertőzés, nehogy életre szóló nyomokat hagyjon rajtad… na… most ez a pár nap csupa kétely, aggodalom, s ami a legrosszabb, várakozás. Az életben még csak egyszer teltek ilyen lassan a percek: mikor Zsoltival kerültem kórházba.

Ti, kicsi fiaim… annyit betegeskedtek. Vajon mit teszek én rosszul, hogy nektek ilyen gyenge az immunrendszeretek.

Kicsi Zsolti is, édesem. Otthon, anyád nélkül. Még jó, hogy van szerető édesapád és szerető családod. Így legalább annyiban nyugtom van, hogy tudom, jó kezekben vagy. De vajon mit gondolsz az egészről? Vajon mit értesz az egészből? Hogy viseled majd, hogy hetekig hiányzom mellőled… Ketté szakadnék most, hogy egyszerre lehessek mindkettőtökkel… mert nagyon szeretlek titeket!

Most várnom kell. Éjfélkor szoptatási idő, aztán muszáj aludnom egyet, hogy legyen tejem. Vajon mit hoz a holnap? Nem tehetek mást, mint imádkozzak:

                            Istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen.

U.i. Ferkóm! Anya örömére, kértél egy extra adag tejcsit. Olyan jó volt az a fél óra, mit kettesben töltöttünk. Cicin aludtál el, majd felfektettelek a mellkasomra és úgy hagytalak pihegni. Olyan nagyon-nagyon jól esett, kicsi fiam!

2011.08.08. - A keserűség!

Tegnap engedtek haza a kórházból, késő délután. Ugyan már tegnapelőttre terveztük a hazamenetelt, maradni kellett még egy napot, mert kicsi Ferkó besárgult és lámpa alá tették.

Na, de tegnap hazamentünk. Zsoltika eleinte sehogy sem reagálta Ferkó jelenlétét, ám le nem tette volna kezéből a kisautókat miket testvérkéjétől kapott. Aztán kicsidenként araszolni kezdett Ferkó felé s kíváncsian nézte s mutatta szemét, száját, kezét. Úgy tűnt elfogadta a kicsit.

Ferkó nem viselte olyan jól hazajöttünket. Nagyon el volt lágyulva, szopizni sem akart. Mondtam is, hogy fura a jelenség, mert eddig nem volt ilyen. Estefelé már végképp nem akart szopizni s mintha egyre rosszabbul lett volna. Éjjel aggódni kezdtem, mert melegnek tűnt a kicsi, sokat is kesergett, nyöszörgésével Zsoltit is felébresztette. Zsolti furcsán reagált. Nem akart visszaaludni, velünk szerett volna maradni a nagy ágyban. Végül hajnali ötkor kijöttem a szobából. Hétkor felsírt a pici. Nagyon forró volt s bár éhesnek tűnt, nem volt ereje szopni. Mami mondta, ő is melegnek érzi a gyermeket, így hát megmértem a lázát. Minden erőm elhagyott, mikor megláttam, hogy popsiban 40 fokot mutat a lázmérő. Azonnal telefont ragadtam és felhívtam a gyerekorvost, ő pedig visszaküldött a szülészetre, hozzátéve, hogy azonnal induljunk. Úgy is tettünk. Előbb a pediátriára mentünk, de kiderült, még nem is externáltak hivatalosan, így vissza tudtak venni a szülészeti osztályra. Közben a kicsinek kúpot adtak. Hála Istennek még az az orvos volt gárdában, ki a tegnap kiengedett. Megnézte Ferkót s mondta, hogy ez vagy fertőzés, vagy deszhidratálódás, de ő a másodikra tippel, mert a gyerek jól néz ki és elég eleven. Befektették a kicsit poszt-terápiára, további vizsgálatokat végeztek rajta, majd elküldtek egy vérmintát további tesztelésre, laborba. Az eredmények hamar megjöttek: a maximális megengedett 5-ös érték helyett nekünk 37,7 jött ki, tehát Ferkó szervezete komoly fertőzéssel küszködik. Mikor ezt megláttam, azt hittem összeesek. Az orvosok elvonultak, nem mondtak semmit. 20 perc évődés után végre odajött a doktornő s elmondta, nem tagadja, ez komoly is lehet. Valami fertőzés van a szervezetben, de egyelőre nem tudják hol és milyen jellegű. Tény, hogy antibiotikumozni kell a kicsit és várni a reakcióit. Legalább 2 hétig bent kell tartózkodnunk. Váratlanul ért a hír. Mi érhette ezt a kicsi lelket??? És még csak be sem mehetek hozzá csak 3 óránként szoptatni… Mit gondol Zsoltika majd? Miért tűntem úgy el megint? Vajon megérti-e majd, hogy nem hagytam őt el? Vajon mi lesz ezzel a picivel? Maradandó nyomot hagy-e ez az epizód? Vajon honnan a fertőzés? Istenem, ha meg kell szúrni az ő hátgerincét is, mint annak idején Zsoltiét?

Millió kérdés kavarog bennem és szakad a könnyem mikor látom Ferkó kis testét össze-vissza szurkálva (2 szúrás a fején, 2 a kezén), branulával, perfúzióval, monitorizálva… Borzasztó érzés tehetetlenül ülni a szomszédos szobában és várni, hogy valaki szóljon, mikor mehetek be hozzá.

Az egyetlen dolog, mi tartja bennem a lelket, hogy ideadták szopizni kétszer is és messze több erővel és hosszabban szopott, mint tegnap. Mikor utoljára bent voltam láza nem volt és 110 grammnyit szopott. Ezt én bíztató jelnek veszem és remélem így is marad. Nem tudom miért, de én azt hiszem, hogy a veséjénél vagy húgyhólyagjánál keresendő a gond, mert nekem már születése óta furának tűnt a vizelése.

Mindegy mi az és hol van, elég az, hogy van.

Kérem az Istent, hogy adja, hogy ne legyen valami súlyos vagy fájdalmas, és imádkozom, hogy minél hamarabb hozza rendbe kicsimet. Ferkónak is elmondtam szopizás alatt, hogy neki most küzdeni kell, harcolni, én itt leszek mellette, hogy segítsem, de ez az ő csatája, neki kell erősnek lenni és megvívni a küzdelmet, mert otthon vár ránk Zsoltika és édesapja, meg az új élet négyesben.

Kórház után

Amint kijöttünk a szülészetről, Ferkó megbetegedett s vissza kellett térnünk a kórházba. A következő néhány bejegyzést a kórházban jegyeztem föl magamnak indulatoktól, érzelmektől vezérelve. Úgy döntöttem mindent változatlanul begépelek, akkor is, ha helyenként nem koherens a szöveg, vagy ismétlem magam, vagy személyes hangvételű. Azért hagyok mindent változatlanul, mert ezek a gondolatok tükrözik azt az érzelmi hullámvasutat, mit végigjártam az elmúlt két hétben.

Egy kis segítség a bejegyzéshez, kórházi tartózkodásunk „forgatókönyve”:

08.01. – Hétfő – Vajúdás

08.02. – Kedd – Ferkó születésének napja

08.06. – Szombat – Kiutalásunk elméleti napja, mit meghiúsított Ferkó sárgulása

08.07. – Vasárnap – Kiutalásunk tényleges napja

08.08. – Hétfő – Ferkó belázasodik és ismét befekszünk a szülészetre

08.09. – Kedd – Ferkót leveszik a perfúzióról és visszaadják mellém

08.15. – Hétfő – Azt hittük hazamegyünk ezen a napon

08.18. – Csütörtök – 16 kórházban töltött nap után végre hazamehetünk

Megérkeztem!

Megszületett második fiúnk, Molnár Turán Ferenc. Egészséges baba, szép, szakasztott olyan, mint Zsoltika. Ferkó 3600 grammal, 52 cm hosszal született és egy nyugodt, csendes baba. Kíváncsian nézünk elébe új életünknek, immár négyesben. Íme néhány fotó rólunk:

Beszámoló

Az úrfik hazajöttek, épségben és feltöltődve. Kértem uramat írja le az emlékeit, de ez nem az ő műfaja, így csak néhány szóban mesélek arról, hogy ő hogyan számolt be a kirándulásról. Az utazással nem volt gond, Zsoltika nagyokat nézelődött, mondikált, nem volt különösebben gond vele. A répatorta is túlélte, amit Botondka születésnapja alakalmából küldtem, sőt állítólag nagyon finom volt, hasonlatos egy (idézem tátickót) "jó kevert almás tésztához". Először készítettem murok tortát, nem is kóstoltam, így csak bízni tudtam abban, hogy a bababarát recept felnőtteknek is ízletes. A sütő forma is először "dolgozott". Édesanyától kaptam volt már elég rég egy Ikeás, lovacska formájú tepsi szettet, de még nem adódott alkalmam kipróbálni. Szuperül szuperált, nem égett meg a torta és könnyen ki tudtam venni a tepsiből is. Jól jött már a kulináris sikerélmény.

A sátorban való altatás nem volt könnyű feladat, tátickó megszenvedett vele, végül pedig a mama barátnőjétől, Ágitól, kapott kis altató-zenélő könyv mentette meg a helyzetet. Tücsök elég sokat forgolódott s folyton ledobta magáról a kis takaróját, míg tátic gondolt egyet, becsavarta a kicsit a nagy hálózsákba s ő takarózott a gyermek pokrócával. Így aztán végre nyugodtan aludtak.

Másnap a Remetei szorost látogatták meg. Zsoltika nem volt hajlandó enni egész álló nap, a háti hordozóba sem akart beülni, így apja mindvégig a nyakában cipelte. Büszkén mesélte tátic, hogy milyen jó közreműködés volt közöttük, mert bármilyen utasítást adott (pl. "most jól kapaszkodik a baba", "most lehúzza a fejét Zsolti baba"), tücsök akadékoskodás nélkül szót fogadott. 

Este későn érkeztek haza, kicsike aludt, mint a bunda. Tátickóval madarat lehetett volna fogatni, ez az apró ruccanás is igazán jót tett neki.

Ezalatt én lazítottam. Borzasztóan hiányoztak a fiúk, azt sem tudtam mit kezdjek magammal. Rendet raktam a szobában, elsimítottam még néhány dolgot, majd kifestettem a tátic rajzolta zsiráfot és oroszlánt.

Tegnap sort kerítettünk a már beharangozott ünneplésre. Krisztináéknál megültük Bence 7. születésnapját (ami dátum szerint holnap van), majd átmentünk Nagyihoz és megünnepeltük a hölgyek névnapját meg Botondka szülinapját. Gyönyörű nap volt. Jó volt együtt lenni és minden perc remekül telt. Készült egy jópofa videó is, fölteszem nektek is csemegének:

Ma pedig jártunk a dokinál. Megnézte Ferkót. Minden rendben, jó hosszú haja van, még úgy lebeg a magzatvízben :D. Doki nyugtatott, nem kell aggódnom, a jelek szerint hamarosan beindul a szülés, sőt lehet, hogy még ma.... Bár úgy lenne!