Nagyon tartottam ettől az ünneptől, apósom miatt. Nagycsütörtökön meg is történt a "várva-várt" hangulatteremtés, ami miatt a lehető legrosszabbra számítottam. De a legkelemesebb meglepetésemre utána abszólú semmi baj nem volt. És ennek kimondhatatlanul övendek, mert a fiaim is minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy nekem boldog ünnepem legyen és ezt semmi nem ronthatta el.
Kezdjük a legelején. Vasárnap összegyűlt a család és együtt ünnepelt, csodálatosan! Fénypontja volt az estnek, hogy közelebbről megismerhettem egy unokatestvéremet, aki egy nagyon-nagyon vagány hölgy és igazán bánom, hogy csak most találtunk egymásra, mert rendkívül élvezem a társaságát és máris nagyon közel érzem magamhoz, máris ragaszkodom hozzá. Ismét fénypontja volt az estnek, hogy leülhettem zongorázni és hogy Bence mellém társult és közösen énekeltük a Dés-Geszti féle Dzsungel könyvét, amit mindketten nagyon szeretünk. Olyan volt ez az együttzenélés, mint annak idején, mikor Szébi bácsiék jártak hozzánk és minden este vidám zenés műsorrá vált (régi szép idők, bár egyszer újraélhetném). A tegnapi nap harmadik fénypontja pedig az volt, amikor hazafelé tartottunk Mádi mamától és Zsoltikám kézen fogta Ferkót és úgy vezette el egészen Imréék autójáig. Könnybelábadt a szemem a látványtól. Zsolti gondoskodóan, Ferkó elfogadóan, kézfogásukból pedig sugárzott a testvéri szeretet. Komolyan mondom, most is, hogy írok róla, fog el a sírás. Nem könnyű a gyermekgondozás, de ezek a pillanatok mérhetetlen értékűek: ilyenekért érdemes élni, ilyen pillanatoktól szebb az élet.
Ma reggel izgatottan keltem fel. Nem tudtam, mire számítsak. De Zsolti azzal kezdte a reggelt, hogy mikor megkérdeztük tőle: "Megyünk locsolni. Tudod a versedet?", ő a legnagyobb természetességgel, mindenféle noszogatás és segítség nélkül elmondta nekünk a "Piros tojás, fehér nyuszi" mondokát. Büszkeséggel töltött el. De még mikor megkaptam édesanya videóját, arról, ahogyan neki mondta a verset: kifogástalanul. :) Folyton meglep ez a kisfiú, pozitív értelemben. Ferkó is ügyesen tartotta a lépést a nagyokkal... persze a maga huncut módján. Estefelé átvittem őket újdonsült barátainkhoz a szomszédba. Egy háromgyerekes család. Nagyon szeretem őket. Tisztességes, jámbor emberek és a gyerekeik is igazán életrevalóak. Kimondottan örvendek, hogy gyerekeink között is talál a szó. Bízom benne, hogy életre szóló barátság alakul majd ki belőle, mert a mai világban ez talán a legnagyobb kincs, amire egy gyerek szert tehet.
Összességében véve ennyit emelnék ki, pedig még sok mindenről írhatnék, de akkor oldalakon át mesélnék. A lényeg, hogy repesek az örömtől és boldogságtól. Már rég nem éreztem ezt és igazán szeretném, ha ez hetekre előremenően feltöltene bizalommal, szeretettel, türelemmel.
Egy dolgot sajnálok: nem jutottam el templomba, pedig nagyon vágyam rá. De ha kő kövön nem marad, akkor is elmegyek vasárnap, mert szükségét érzem.
