tó - totó - zötotó - autó

Haladunk, haladunk

1. Beviszem a "szipókás" üdítőt Zsoltinak. Elveszi és a legnagyobb természeteséggel odamondja nekem "Köszönöm." Az állam leesett. Hát már magától is tudja mondani, anélkül, hogy én noszogatnám?!
2. Megyünk triciklivel Mádi mama felé, mikor találkozom egy ismerőssel és leállok beszélgetni. Zsolti előre megy pár lépést, megáll, a buszokat nézi és türelmesen MEGVÁR! Hát ilyen is van, hogy nem kell futnom utána, mint egy őrült, hanem türelmesen kivárja azt a két percet?!
3. Eszi a paradicsomlevest és azt mondja magában "Molnár Szilárd Zsolt". Csak úgy a semmiből. Hát mégis megjegyezte, mikor tanítani próbáltam?!
4. Tegnap este bisztróztunk. Mondja az apja Zsoltinak: "Menj, hozd vissza a testvérkédet!" És Zsolti elmegy, kézen fogja testvérkéjét és megpróbálja visszahozni, de mikor a kis makrancos keresztbe tesz neki és meglóg Zsolti sírni kezd: "Elment Ferkó. Sem sikerült! Semmi sem sikerült!" És akkor elmagyaráztam neki, hogy ügyesen próbálkozott és megdicsértem szófogadóságáért.
5. Tegnapelőtt azt mondja Zsolti: "Halpasztát kérek." Készítettem, megette. Tegnap azt mondja: "Tortát kérek. Süssünk tortát. Együnk fehér tortát." Sütöttünk. És nem kellett készítenem hozzá sem krémet, sem glazúrt, mert ő a tortát "fehéren" kérte, azaz simán és még melegen (az én aggodalmamra) megevett belőle két jó nagy szeletet. És ha inni kér azt is elmondja, hogy hűsítőt kér vagy sima vizet. És egyre gyakrabban tartja magát ahhoz, amit kér. :)
6. Ferkó ma rám néz, elém tartja a piros autót és kristálytisztán odamondta "autó".
7. Ferkó kezére csapok mert ezeregyedik alkalommal is hiába mondom neki, hogy nem szabad leszedni a vakolatot az erkélyről és főleg nem szabad megenni, mire ő toporzékolva visít egyet, majd pont úgy megcsapja a mellette lévő porszívó csövét, ahogy én a kis kezét. Ki kellett adja magából.(Igen, tudom, tanulság levonva.)
8. Ferkó elvenné Zsolti helikopterét. Rászólok, most Zsolti játszik vele, mire ő dühében lájtosan paskolni kezdi Zsolti fejét. Rászólok "Ferkó, nem szabad, fáj Zsoltinak!", mire összekulcsolja kezét, lehajtja fejét, szégyenlősen néz fel rám és fürkészi lehet-e ebben a helyzetben a határokat feszegetni. Szigorú nézést mímelek, fenyegetek az ujjammal, mire ő lehajtja fejét és elfogadja, ez most nem az az alkalom.
9. Megszidom Ferkót: "nem szabad ledobni az üveg poharat, mert eltörik", mire ő ugyanúgy megrázza a kezét ahogy én rázom neki intően az mutató ujjam ("nana"-intés). :D 

Estére meglett a 10. pont is. Ferkó kiborított egy jó nagy adag puffancsot és Zsolti nagy élvezettel több ízben végihajtott rajtuk a triciklivel. Mikor megúnta a mókát, elővettem a porszívót és a kezébe nyomtam, hogy szedje össze maga után a szemetet. Zsolti szó nélkül fogta a porszívót és összeszedte a puffancs morzsa nagyját. Olyan büszke vagyok rá, hogy hasad szét a májam :D 

na tessék:

Mindkét fiam hányós-fosós lett ma reggelre.... :( Már meg  sem lep... Úgy látszik, nálunk ez az év slágere: egyik gyomobántalomból ki, a másikba be....

mert hogy:

Az én GUA számom 1, elemem a víz, Zsoltié 9 és tűz, Ferkó 7 és fém, Attila pedig 2 és eleme a Föld....

"Talán fél".... (óvatosan olvassátok, fokozottan személyes jellegű.... felettébb sérülékeny vagyok a témában....)

Zsoltinál egész évben visszatérő problémaként jelentkezett a hasmenés. Már mindenre tippeltük, hogy mi lehet a gond, de valahogy egyik variáns sem következetes, egyik sem győz meg. Az utóbbi időben a lelki okokra kerestem rá a neten és arra a következtetésre jutottam, hogy Zsolti talán fél valamitől, amit ő hasmenésben nyilvánít meg. És hát persze az első gondolatom az, hogy tőlem fél. "Áh, már megint túldramatizálja" - mondjátok magatokban, pedig ez most nem arról szól. Nagyon nehéz nekem ezt nyilvánosan megállapítani magamról, de teljes mértékben el tudom képzelni, hogy Zsolti fiam fél tőlem. Már  röviddel születése után olvastam a horoszkópjainkról és abban az állt, hogy én az ő elemét felemésztem... Nagyon rosszul esett akkor, de megmaradt bennem a gondolat, mint vészjelzés. Zsolti egy rendkívül érzékeny lélek. Kis nebáncsvirág. Bár úgy tesz, mintha se nem látna, se nem hallana, ő közben vételezi mindazt, ami körülötte történik. És én úgy érzem, hogy őt megrémisztik az én vulkánkitörés-szerű indulataim, a mindig változó hangulatom, a hullámvasúthoz hasonló érzelmi állapotaim. És a hasmenés azóta van nagyjából, amióta elköltöztünk és én realizáltam, hogy nem tudunk megélni önállóan és amióta ez okból kifolyólag gyakran vitatkozunk Attilával és én folyton feszült vagyok és szorongó. Míg Mádi mamánál laktunk, addig is indulatos voltam, hisz ilyen vagyok mióta az eszemet tudom, de addig nem volt hasmenéses gondunk, azt hiszem azért, mert 1. akkor nem paráztam annyira a pénz miatt, ergo nem is veszekedtem annyit Attilával, 2. a gyerek biztonságra, konstans nyugodt lelkiállapotra talált Mádi mamánál akkor is, amikor én kitörtem, vagy amikor Attilámmal összeszólalkoztunk. Most azonban nincs "mentsvára". És azt hiszem ezért fél.... Nagyon-nagyon-nagyon elszomorít ez a felismerés és tudom, hogy gyorsan tenni kell valami ez ügyben, mert különben fiaim fogják megsínyleni az én rendezetlen, fegyelmezetlen lelki világomat. Már egy ideje motoszkál bennem a felismerés, ezért vita után szoktam is mondogatni Zsoltinak, hogy ő nem hibás a vitáért és, hogy nem kell aggódnia, mert apa és anya szeretik egymást és együtt maradnak és szeretik Zsoltit is.... de most azt hiszem, nem is ezek a gondolatok riasztják meg őt, hanem inkább az, hogy nem tudja, mire számíthat tőlem. Az éjjel újrajátszódott bennem egy jelenet, amit nagyon rég nem idéztem fel magamban: amikor egy éjjel édesapa ittas állapotában elvert engem. Azóta már rég tisztáztuk az ügyet, mindenki szánja-bánja bűnét, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azóta először újraéltem azt az érzéskavalkádot is.......... Azt a rémületet, hogy apám most olyat tesz, amit addig még soha, hogy egyedül vagyok szemben vele, hogy telefonálni akarok és kihúzza a telefon kábelét a falból, amitől én még jobban megriadok, mert  Úr Isten, vajon mi következik még és kétségbeesetten dörömbölök a szomszéd ajtaján, vajon most már biztonságban vagyok? Nem is tudom, miért jutott ez eszembe ma éjjel, de végig párhuzamosan a többi képpel láttam Zsolti mély barna szemeit és megérzés szerűen nyílalt belém, hogy ennek a gyermeknek a lelkében rettegés van. És az is teljesen egyértelmű volt akkor, hogy ez a gyermek miattam retteg, mert sohasem tudhatja biztosan, hogy mire számítson tőlem.... és én most mit tehetek? Nem azért vagyok ilyen, mert szeretek ilyennek lenni... Nem, én kimondottan utálom, hogy milyen borzasztó hangulatember vagyok és kimondottan utálom, hogy én sem tudom, mire számítsak magamtól... Egy ideje, amióta az Euthyroxot szedem, mintha alább hagytak ezek a hangulati ingadozások (lehet csak bemesélem magamnak), de én igazán akkor voltam jól, mikor 12.-es koromban vegetáriánus voltam és mindennaposan jógázó.... Annyira, de annyira jó volt akkor minden és harmonikus és tökéletes, de ugye közbejött egy szerelem, ami engem éveken át felemésztett és aminek utóhatása még az, hogy nem találtam vissza igazi énemhez.... Attilával való találkozásom mintegy kimentett abból az ördögi körből, és a pszichodráma is nagyban segített, de még nem sikerült teljesen összeszednem magam, megtalálni az egykori nyugalmamat és biztonságomat, pontosabban a magamba vetett hitet és a magammal való megbékélést.... És azt hiszem ez a rendezetlen énem az én sárkányom... és bár leöltem néhány fejét, mégis tüzet okád... és most már nem csak a család és haverok "szenvedik el" (hisztisnek nyugtázva engem), hanem az én kicsi zsenge lelkű csemetéim is.... És bennük még nagy kárt okozhatok, sőt talán már okoztam is.... és ezt nehéz elviselnem és lenyelnem.... de legalább motivál.... Muszáj, tényleg nagyon muszáj rendbe hoznom magam, mert nem akarom egy életre megnyomorítani Zsoltom lelkét.... és ha most nem teszek valami nagyon hatékonyat, akkor holnap már lehet, túl késő lesz..... :(

u.i. félreértés ne essék: nem ütöm és nem verem a gyerekeimet... itt nem ilyen fajta "kártevésről" beszélek, hanem egy konstans stresszállapotról, magyarán megmondva Zsoltiban kb. a következő mondat hangozhat el reggelenként, hogy : "vajon anyám ma jó kedvű lesz-e vagy búval baszott?!"

ez és az...

Mozgalmas napjaink vannak. Minden napra műsor van. Hétfőn Juditékkal búcsú-játszótereztünk, kedden Évivel társalogtunk (évente kb. egyszer találkozunk, de az mindig ünnep számba megy és remekül telik), ma Tündés napunk volt (egész nap együtt voltunk, állatkerteztünk, játszótereztünk, tortáztunk és miden ami szuperjó :), aztán holnap babás-mamás találkozóra tervezünk menni (még kiderül, hogy én hány babával) és pénteken az én szeretett zenepedás barátaimmal ülünk össze végre már. Már csak egy mozizás kell beférjen a hétbe, hisz van egy ingyen jegyünk és akkor kimondottan tökéltese lesz :D

Na és még azt akartam leírni, hogy tegnap este zsolti szájon rúgott úgy, hogy majd kiverte metsző fogaimat (véletlenül, igaz, de könnyen elkerülhette volna egy kis odafigyeléssel) és én rácsaptam a lábára, mire ő "Szegény Zsolti". Na, mondom, jól van, és édesanya meg a fogai? Ez a szöveg amúgy a Mickey Egér Játszótere rajzfilmsorozatból jön, ami jelenleg a sláger nálunk. Érdekes, hogy nálunk a rajzfilmek lendítenek a gyerek beszédfejlődésén (nem tudom mosolyogjak-e vagy szomorkodjak az ügyön). Na de ennek a rajzfilmnek a hatására elkezdett nagyobb lendülettel szerepjátékozni a fiú, interakcióba lépni velünk (azaz, kérdésre válaszolni, utasítást végrehajtani meg hasonlók) és érdekes mondatokkal előhozakodni, mint a fenti meg "Mi ütött beléd?", "Jaj, eltűnt a vonat, nem láttad ki volt az?" meg... na most nem jut eszembe, pedig van egy pár....

És azt is el kell mondani, hogy Ferkó el kezdett mondikálni. Azt mondja: "totó" , azaz autó, sőt "ző totó", azaz zöld autó, na és persze emellett: mámá, baba, hám. De most mennem kell, mert Zsolti kér egy titkos mikkentyűt ugyanis meg kell oldanunk valami talányt, rejtélyt a vonatokat illetően.

És az önanalízisre visszatérve...

A pénteki napot egy sírós filmmel zártam, Az órák cíművel. Maga a film egésze nincs szoros összefüggésben az én belső érzéseimmel, de bizony hangzottak el benne mondatok, gondolatok amik most kimondottan jól fogtak nekem, különösen a következő: hogy néha a társadalom szemében rossznak tekintett dolgok hozzák a várva várt megváltást az embernek (a filmben: társadtól megválni szabaddá tehet, nem kívánt család-anya állapotból kilépni boldoggá tehet). Ez olyan értelemben vonatkozik rám, hogy bevallani és felvállalni, hogy nem vagyok jó háziáasszony és nem óhajtok tovább gyereknevelésin maradni NEM TRAGÉDIA, attól még lehetek szerető társ és szerető édesanya és amennyiben magamra próbálom erőltetni ezeket a szerepeket, amikre az ember vagy születik vagy nem, akkor csak egyre boldogtalanabbá teszem magam, amit leginkább párommal és gyerekeimmel való kapcsolatomban fogok/fogUNK leginkább elszenvedni. Úgyhogy tessék: BÉNA HÁZIASSZONY VAGYOK és bár nagyon-nagyon szeretem gyerekeimet, úgy VÁGYOM MUNKÁBA ÁLLNI, mint vízre a sivatagban bolyongó. Na. Leírtam. Ez van. S innen arrafelé nem fogok törekedni, hogy valami másnak tűnjek, nem fogok törekedni, hogy valami mássá válljak, mint ami belülről fakad és ha nem lesz kedvem mosogatni, igenis megmondom Attilának, hogy mosogasson ő el, mert én ma nem vagyok hajlandó és igenis el fogom vinni pici legényt a bölcsibe és nagyon fogjuk élvezni mindketten a délutáni újra találkozást, amikor megújult erővel koncentrálhatunk majd egymásra.... legalábbis ezt remélem... Ja, és Szendi Gábor továbbra is üzen, mert azt mondja, hogy "a jövő még annyira sem létezik, mint a múlt. Jövő időben beszélni valójában nem más, mint a vágyakat és a félelmeket majdani cselekvésekbe és történésekbe kivetíteni. A jövő egy htaékkony önbefolyásoló eszköz.(...) amivel irányítjuk a jelenünket." És azt is mondja, hogy míg az optimista számára a kivetítő jövő húzóerőt jelent, addig a pesszimszta kivetíti negatív feltevéseit a jövőre is és azokra úgy reagál, mint létező dolgok volnának és "elveszi velük saját kedvét mindenféle remek dologtól."  És ez az üzenet újra és újra megtalál engem, ezelőtt félévvel a Titok film kapcsán (aminek hatása részlegesen be is jött), most így.... Kénytelen vagyok észre venni, hogy ez jelzés nekem, hogy vetkőzzem le azt a sok-sok pesszimista gondolatot, ami egyre inkább átszövi mindennapjaimat és valahogy rá kell vegyem magam, hogy ténylegesn higgyek Szendi szavaiban, miszerint: "Miért is ne dönthetnénk úgy, hogy mi határozzuk meg a jövő kialakulását? (...) lerázhatjuk magunkról a jövő bilincsét, ha felfogjuk: a jövő az lesz, amivé tesszük." (Minden idézett a Belső utakon című könyből származik.:)

Hirtelen döntés AKA Szuper kiruccanás

Hazajöttek sógornőmék kirándulásukból és felvetettük az ötletet, hogy talán jó volna együtt is elmenni valahová, hogy beszélgethessünk és hogy a gyerekek játszanak együtt, mert nagyon jól talál a szó a 4 csemete között. Majdnem éjfél volt, amikor eldöntöttünk, hogy igen, megyünk egy két napos, sátorozós kiruccanásra. És másnap el is mentünk, nem találjátok ki, hogy megint Vármezőre (ez volt a legkézenfekvőbb, főleg, hogy egy sóstavas fürdésre is számítottunk, amit végül lelőtt az eső). Ezúttal Józsiék udvarán szálltunk meg és a gyerekek nagy örömére sátrat húztunk fel, kettőt is: egy kicsit, ami csak addig volt érdekes, míg Juditék föl nem húztak egy nagy sátrat, ahol aztán jót fogócskáztak a gyerekek. Remek volt a ruccanás, a hangulat, sétáltunk erdőben, locsiztunk patakban, szalonnát, kolbászt sütöttünk, sőt, este gyermekeink a tábortűz meleg pattogása mellett merültek álomba. Éjszaka Zsolti kicsit problémázott a sátorban alvás miatt, de apával átöleltük s ismét álomba ringattuk, majd Ferkót is, aztán apát felkentük a sátor falára és mi hárman kucorogtunk a sátor apa felőli felében, a másik felet meghagyva a rókának, ha netán mellénk feküdne... :) De tényleg, nem tudom, hogy csináltuk, hogy az egészen besűrűsödtünk egy három személyes sátor fele részébe?! Aztán reggel konstatáltam, hogy van egy ázott papucsom és egy fél száraz cipőm, illetve, hogy Zsolti kinőtte a szürke cipőjét és hogy Ferkónak nem hoztam csukott cipőt... (ki a franc számított ilyen hosszú szárazság után arra, hogy pont ezen az egy éjjelen szakadni fog az eső?) Na, de nem csináltunk nagy dolgot az ügyből, kölcsön cipővel, dupla zoknival megoldottuk. Na és akkor lófráltunk még egy adagot, majd hazafele jövet pizzáztunk is egyet és itthon várt az édes meglepetés, ami tökéletessé tette az egész kirándulást: csillogó-villogó ház, mosatlan felszámolva, szennyes kosár üresen, hűtő leeresztve/kitakarítva, ágynemű cserélve, ebéd megfőzve, még soroljam? Mádi mama tündérkedett nálunk és ezért millió-millió puszi neki, mert így tényleg egy tökéletes kerek egésszé varázsolta a lazítós hétvégénket! Na és akkor itt maradtak nálunk Juditék és beszélgettünk, a gyerekek jót játszodtak és úgy dőlt ki mindkét fiú, hogy nem kellett perceken át ringatni őket :)

Gyönyörű két nap van mögöttünk, fel is töltődtem pozitív energiával rendesen :)

Filózás

Töröltem az előző posztot, mert kiírtam magamból ami kikívánkozott, talán igenis egyoldalúan és nem akarok megbántani senkit.... De ma egész nap rengeteget filóztam azon, hogy miért is lett ilyen sikertelen a kiruccanásunk. Persze a külső körülmények is nagyban hozzájárultak, de valami más is rejlik az egész mögött: az engem emésztő örökös és kényszeres megfelelési vágy. Mindig bennem van egy túlzott óvatoskodás, hogy nehogy valaki mást megbántsak, nehogy valaki mást megzavarjak, aztán ebből a túlzott óvatoskodásból létrejövő feszültség alkalomadtán robban. Persze más nem látja bennem a rejtett aggodalmaskodást, csak azt látja, hogy robbanok. És akkor elkönyvelnek hisztis, szeszélyes nőként. És utálom, hogy ennek látnak, utálom, hogy mindenki más szemében ez vagyok... Hónapok óta figyelgetem, hogy nem merek társaságba menni, mert attól félek, megint hibázok valamit, például túl sokat beszélek, vagy rossz hangnemet használok, vagy naivan nyilatkozom valamiről, vagy én megsértek akaratlanul valakit, vagy butaságot mondok, netán elrontok valamit... Az elmúlt hónapokban majd mindenkivel a környezetemben keletkezett kisebb-nagyobb konfliktusom, amit lehet más rég elfelejtett, de bennem dolgozik.... és ha mindenkivel konfliktusba kerülök, az csak egyet jelenthet: hogy bennem van a baj.... De képtelen vagyok rájönni, hogy mi is a bennem rejlő bajnak a nyitja... Most épp munkát keresek és borzalommal gondolok arra, hogy ha felvesznek valahová, ismerkednem kell emberekkel.... emberekkel, akik első látásra majd jó véleményt alakítanak rólam és akiknek kis idő teltével valamilyen szinten csalódást okozok, mert folyton hibázok, vétek valamit, hirtelen indulatból mondok vagy teszek valamit, az meg őröl belülről szüntelen s míg más fittyet hány az ügyre én elefántot csinálok belőle és aztán robbanok... mások számára látszólag a semmiből... Ez most egy mély pont. Belátom. Tudom. Valamin változtatni kell. Legszívesebben pszichodrámáznék kicsit, mert az nagyon segít, de arra pénz most nincs... És akkor próbálok lélekbúvárkodni magamban, elvégre magam is terapeuta-féle volnék, vagy mifene... de ez sem megy, hisz sosincs elég idő rá.... Na de olvasgatok... olvasgatok választ remélve... és sírok is mellé egy kicsit, mert az is segít... nem mintha tudnám miért sírok, de attól még csorognak a könnyek.... Olyan jó lenne elölről kezdeni, újra programozni a személyiségemet.... s a fene egye meg, azt sem lehet... Pedig sokszor érzem úgy, már alapból mindent elrontottam... És most már nagyon intenzíven érzem, hogy valamin nagyon-nagyon-nagyon változtatnom kell....

És akkor jön Szendi Gábor és azt írja "nekem", hogy: "A múltról úgy szoktak az emberek beszélni, mintha létezne. Maga az idő egy fikció, valójában a változás sebessége. (...) Amikor egy terápiában valaki a múltról beszél, valójában egy szelektív emlékezeti beszámolót ad, de ez egy sajátos és meglehetősen pontatlan megfogalmazása annak, hogy milyen most. Az emberek nem múltbéli események miatt szoronganak, hanem attól, amilyenek most. (...) A személyiség a múlt lenyomata, de nem mechanikus lenyomata. Tehát nem a múlt határoz minket, hanem a jelen, ahogy most érzünk, ahogy viselkedünk. Mi ennek a tanulsága? A lenyomat átírható. (...) Bármikor dönthetünk úgy, hogy mától másak leszünk. De ez csak akkor megy, ha félretesszük a determinizmusról meg a múltról alkotott nézeteinket." Hát a vágy azonnal megszületett bennem: egy új ént akarok. Ahhoz hasonlót, amilyen 12. osztályos koromban voltam. És meg fogom valósítani.... még nem tudom hogyan, de a szándék erős és most már nyilvános.... sőt, azt hiszem a jóga könyvemet is előveszem, mert most úgy érzem, első ízben az is segíteni fog....

Ma van a szülinapom-pom-pom-pom-pom....

És ma Ferkó 1 éves lett! Isten-Istenem, hogy eltelt az idő. Csak most álltam nagy meglepetten a terhességi teszttel a kezemben, Mikulás napján, és csak most volt, hogy félve-örvendve hívtam Attilát, hogy elmondjam neki, ismét babát várunk. Meglepetésként csöppent be hozzánk ez a drága gyermek és nem tudom, hogyan hálálhatnám meg a jó Istennek ezt a gyönyörű meglepetést. El sem tudom képzelni az életemet e két kisfiú nélkül. Rakoncátlankodásaikkal együtt fényt hoznak mindennapjaimba, erőt adnak és mosolyt, mosolyt, megannyi mosolyt, lépten nyomon. Drága kicsi Ferkóm, Isten éltessen téged, adjon neked erőt és bölcsességet, hogy nőjj nagyra egészségben, boldogságban! Drága Zsoltikám, téged pedig arra kérlek, hogy vezesd öcsikédet felfedezéseiben, mutass neki jó példát és gondoskodj róla erőd szerint.   Köszönöm, édes fiaim, hogy vagytok nekem!

Ja és azt majd elfelejtettem hozzátenni, hogy ma egy ezer idegen anyuka megmentette Ferkót egy minimum fejtöréstől. Ugyanis a kicsi kibontotta a babakocsi ővét és mászott volna kifelé. Én nyugodtan hagytam, hisz úgy tudtam, az őv visszatartja és épp mikor már esett volna fejre, a Florea polgármesterünk tikkje szerint kövezet sétányra, az anyuka megragadta ruhájánál fogva a kis lúrkómat és visszaültette a babakocsiba. Hát mondanom sem kell, egy őrangyal bújt el abban az anyukában. Ezúton is köszönöm, hogy megmentette Ferkó fiam buksiját!