Tegnap kereszteltük nővérem legapróbb csemetéjét, Kadócsát. Csöndesen bírta a kislegény az egész ceremóniát, elegánsan, mint aki tudja, hogy nagy dolgok történnek most vele.
Kadócsa már négy hónapos és nagy fájdalmam, hogy alig látom őt. Hol az én gyerekeim betegsége, hol az unokagyerekeim betegsége akadályoz meg minket abban, hogy találkozzunk. És telik az idő, Kadócsa meg nő és változik, hogy mikor a tegnap megláttam az arcát alig ismertem rá. Alig várom legyen már tavasz, hátha akkor többet leszünk végre együtt.
Visszatérve a keresztelőre, nem tudtam a tegnap reggel még, hogy hogyan érünk el, mert Zsolti hasfájósan, Ferkó meghűlve kelt. De valahogy összeszedték magukat a fiúk és késve bár, de elértünk az ünnepségre. Ferkó kint maradt, sétált Attilával, Zsolti pedig bejött velem a templomba és nagy büszkeségemre csendben és zsimbelés nélkül, a legnagyobb fegyelmezettséggel ülte végig a szertartást. Nem tudom mi történt a templomban, de végig nagyon meg voltam hatódva. Futkározott a hideg a hátamon, könny szökött a szemembe és az édesanya áldásánál küszködnöm kellett a sírással. Rég vágytam már, hogy templomba menjek és azt hiszem az Isten kihasználta az alkalmat, hogy egy kicsit meggyúrjon lelkileg. El is döntöttem, hogy ezentúl megpróbálok legalább kéthetente eljutni templomba, mert most arra van szükségem, hogy konkrétizálódjon Istennel való kapcsolatom és hiszem... de tényleg hiszem, hogy elkzedek templomba járni, egy csomó problémám meg fog oldódni, mert megerősödik bennem a bizalom, hogy valaki ott fentről vigyáz rám, ránk, hogy valaki segít.
A szertartás után Krisztináékhoz mentünk. Rengetegen voltunk, de remekül telt. Meghitt, szép hangulata volt az ünnepségnek... És ez most feltöltött engem. :) Remélem tavaszig kitart. :)
