Na, itthon vagyunk! Túléltük!
Pénteken hajnali hatra terveztük az indulást, persze lett belőle fél nyolc. Zsolti elég jól bírta az autókázást, nagyokat aludt, izzadt és nem volt hajlandó enni. Kb. fél tizenkettőre értünk az Izvorul Muntelui turistaházhoz, ahonnan a túravonalak is indulnak. Ott egy jó nagyot pihentünk, ettünk, ittunk, nyújtózkodtunk, hagytuk Zsoltit járkálni kicsit, hisz tudtuk, a hosszú autókázás után, nem lesz kedve ismét leszorítva ülni a mei taiba (spéci hordozó).
Jó későn, fél kettőkor, felkötöttük Zsoltit a hátamra, oldalamra vettem a SzEmese tarisznyáját, tátá felkínlódta a 25 kilós zsákot a vállára, és nekivágtunk az 1000 méteres szintkülönbségnek, a 2 és fél órásnak ígért túrának. Már egy olyan 40 perce mentünk és meg voltam elégedve magammal, hisz elég jól bírtam a menetet. Nem volt olyan borzasztó meredek és meleg sem volt, hisz az erdőben vezetett az út. Szentül meg voltam győződve, hogy túl vagyunk a negyedén, mikor egyszer csak elértünk egy olyan, de olyan kaptatóhoz, hogy mikor megláttam megrémültem. Neki is láttunk, csak hát időközben Zsolti elaludt s lévén, hogy a mei tai nem tartotta kellőképp a fejét, mind ejtette hátra azt s féltünk, nehogy baja essék a kis nyakának. Így hát Zsolti átkerült a pocakomra, mitől én meghaltam. Pont a tüdőmet nyomta, hogy alig szuszogtam, léptemben pedig féltem, nehogy megtérdeljem kicsi tücsköt. Egy jó adagot felkínlódtunk s kiértünk az erdőből, szép hegyi fű vett körül, meg erősen köves volt a talaj. Megnyugodtam: jól van, túl vagyunk a nehezén.... Hát amint ezen morfondírozok, látunk egy táblát, mely magyarázta, hogy igen, ez az a pont ahol a lombhullató erdőt váltja a tűlevelű. Na, paff neked Kinga! S hogy még jobb legyen, amint tovább mentünk, találkoztunk néhány turistával, ki azon hülledezett, hogy mi egy ilyen pici gyermeket képesek vagyunk felhurcolni a hegyre. Kérdeztük: még sok van hátra? Jól megnéztek, majd nagy sajnálkozva mondták, bizony alig tettük meg az út egyharmadát. Na én ettől a mondattól kétségbe estem. Tátá mind vigasztalt, hogy ááá, dehogy, már túl vagyunk a felén, de bizony én hittem a turistáknak s Zsolti is kezdett izgága lenni; megmondom őszintén bepánikoltam: Mi van, ha nem bírom ki az utat? Mi van, ha Zsolti nem bírja az utat? Közben dörgött, jaj Istenem, jön a vihar, elázunk, a gyerek megfázik! Ejha, de ha az eső miatt meg kell állnunk, én nem bírom már magam, ránk esteledik, mi a bánatot csinálunk a picivel??? S ezeket a dumákat mind fokoztam magamban, míg egyszer utolért a sírás. Tátá, biztatott, hogy ő tudja, hogy annál makacsabb és kitartóbb vagyok, minthogy feladnám, és Zsolti meg mintha megérezte volna rajtam a bizonytalanságot ő is lecsillapodott egy kicsit a nyűgölődésből. Mentünk felfele, kicsi nagyokat kurjongatott, tátá válaszolt neki. Mikor egy lazább részhez értünk, azon gondolkodtunk Attilával, hogy meg kéne állni kicsit, mert Zsoltinak nyújtózni kéne egyet, meg hát adagolni kéne neki egy kis kaját. Meg is álltunk, mindhárman csurom vizesek voltunk. Zsolti szaladgált néhány percet az apjával, én közben kanalaztam neki a kaját és próbáltam a lelket tartani magamban, hogy jó lesz és túléljük. Zsolti meg sem parittyázta az aggodalmaimat, élvezte a természetet, ismerkedett, kacagott s csüngött az apján egyvégtében.
A fél órás pihenő után megint nekivágtunk. Ismét találkoztunk turistákkal, mondták: már csak a fele van hátra az útnak, és az sem olyan nehéz, mint az eddigi szakasz. Idézve őket: problema e că drumul până aici te rupe, iar ceea ce a mai rămas de urcat te stoarce. És ez így is volt. Én lihegtem, próbáltam talpon maradni, tátá tartotta a lelket bennem s csendesen szenvedte a 25 kilót a fájó térdeivel, miközben Zsoltival dumált. Kicsi fiam nagyokat kurjongatott apjának, halandzsázott, közben a hátamat vakargatta, harapdálta, paskolta, hajamat húzta, majd ismét elaludt. Aztán nagy nehezen, borzasztó kifacsartan, 5 óra mászkálás után végre felértünk a Dochia menedékházhoz. Nem tudtam elég hálás lenni, hogy épen egészségesen felértünk!!!
Amint felértünk, lepakoltunk a menedékházban, tátá hamar átöltözött, majd szárazan segített tisztába tenni kicsi tücsköt. Őt is átöltöztettük szépen, mialatt tátá megfőzött egy adag tejet is. Zsolti mind egy cseppig be is vágta, hisz aznap alig evett valamit, aztán én is átöltöztem s míg tátá ismét összecsomagolt, Zsoltival felfedeztük a zónát, megismerkedtünk a meteomókusdi játékokkal, amiért be kellett menni a hegyi mentők területére, de hát ők megengedték, mert hát hogyne engedték volna meg. Tisztáztuk, hogy nem Zsolti tartja a rekordot, hisz az egyik hegyi mentő valakije kilenc hónapos babával ruccant ki a hegytetőre. Aztán, minden turista jól megcsodált minket, Zsolti persze nem bírt magával s hogy kivédjem az ő esését jól odavágtam magam a menedékház oldalához (valami lépcsős fal volt, Zsolti azon mászkált), kb. 10 centire a hegyi mentőtől. Nevetséges jelenet volt, de nem lett semmi bajunk, s ez a lényeg. Aztán feltöltöttük egy palackot vízzel s elindultunk a sátorozó helyhez. Zsoltit ölben vittem, amit meg is bántam, hisz elég meredek volt ez a pici szakasz, de főleg csúszás veszélyes. Na de a Zuram segítségével problémamentesen lementünk. Zsolti négykézlábazott, mi felhúztuk a sátrat s ez nagyon tetszett kicsi fiunknak.
Aztán leültünk enni. Persze Zsolti szétkoslatta az evőzónát, megkóstolt minden darab fasírtot, kenyeret csócsált, majd piskótát. Nem volt egy perc nyugtunk. Evés után bevittük a sátorba, ő meg elnyúlt s majdnem elaludt egyedül. Felöltöztettük egy jó vastag téli kosztümbe, tejet adtunk neki s ő el is aludt. Mi kivonultunk, naplementét, majd csillagokat néztünk, söröztünk s nem bírtuk megvárni a csillaghullást, hisz borzasztó fáradtak voltunk. Amint eldöntöttük, hogy indulunk lefeküdni, felsírt Zsolti, de borzasztó keservesen. Hosszas vigasztalás után rájöttünk: 1. melege van, 2. nem tud forgolódni a síkosztüm miatt, 3. túl sötét van. Akkor hát levetkőztettük Zsoltit, égve hagytuk az egyik zseblámpát, de tanácstalanok voltunk Zsolti melegen tartásának szempontjából. Sok variálgatás után tátá kijelentette, hogy Zsolti alszik az ő hálózsákjában, de nem húzzuk be a cipzárt, hogy tudjon mozgolódni, én alszom a hálózsákomban jól beburkolózva, tátá takarózik Zsolti zsiráfos takarójával és a síkosztümmel. Nem nagyon tetszett ez a megoldás, de nem volt apelláta. El is aludtunk. Egy óra után megébredtem: fáztam és hallomásaim voltak, mind attól tartottam, medve jár körülöttünk; zsibbadt volt minden porcikám, fájtak az izmaim, egyáltalán nem voltam jól és egész éjjel felvonásokban aludtam. Tátá összekuncsorodva aludt, többször is megkérdeztem tőle, nem fázik-e, ő váltig állította, hogy nem... Eltelt valahogy az éjszaka, Zsolti hat előtt 10 perccel kérte a tejcsijét, visszaaludt, mi meg kibújtunk a sátorból és megnéztük a napfelkeltét. Fél nyolckor kicsi tücsök is felkelt.
Mikor felkelt, megreggeliztünk, megtárgyaltuk, hogy nem megyünk fel a Toaca csúcsra, összecsomagolt tátá, közben Zsolti ismerkedett a természettel és csuromvizesre áztatta a harmatban az egész cuccát. Mikor már kezdett igen nyűgös lenni átöltöztettem, felpakoltam a mei taiba, megitattam vele még egy adag tejcsit s elindultam vissza a menedékházhoz, hogy végre elaludjon kicsi tücsök. A menedékháznál megittunk egy kávét, teát, s egy idióta paraszt fontoskodó menedékházas olyan ordítva (ő beszélgetésnek szánta) jött ki a menedékházból, hogy felverte Zsoltit álmából. Le tudtam volna lőni a tagot!!!!!!! Fényképeztünk néhányat s megbeszéltük, hogy nem a vízesés fele megyünk vissza a négy és fél órás úton, hanem azon amelyen feljöttünk, hisz nem akartunk visszaélni gyermekünk tűrőképességével.
Szombat lévén, rengeteg turista járt arra. Mindenki megcsodálta Zsoltit s a mi bátorságunkat. Kicsi tücsök mindenkinek mosolygott, vidám volt, mi is, mert lefele elég jól haladtunk. Aztán ugyanott ahol pénteken, ismét megálltunk enni, az ösvény kellős közepén. Zsolti menüje igen variált volt: egy falás kő, egy falás régi fenyőtoboz, egy falás föld, egy falás csirkehúsos zöldségpép, egy falás fadarab, egy falás fenyőág, egy falás babapép, és mind így. Alig két órával voltunk a tejcsi ivás után, de Zsolti kivégezte a borkán kaját s még evett volna. Mókuskát kétszer tisztába tettük, közben lepisilte a zokniját s a szandálját, szintén kétszer, majd ismét nekivágtunk az erdőnek. Elég hamar leérkeztünk s úgy döntöttünk, autókázunk egyet: megkerüljük a Békás tavat és átmegyünk a gáton. De Zsolti zsimbelt, zsimbelt egyre zsimbelt. El nem tudtuk képzelni, mi a baja. Végső elkeseredésemben elővettem egy borkános kaját s Zsolti biza azt is bevágta, de még egy kis tejet is ivott rá. Tátával csak csodálkoztunk. Alig telt el két óra az erdei evés óta.... nem gondoltuk volna, hogy megint éhes... S akkor a kajálás után csend volt, meg alvás, csak a Békási-szorosnál ébredt fel újra kicsi tücsök. Ott vettünk neki két zörgőt, Mádi mamának egy kis szuvenírt, felvettünk egy stoppost, megnéztük a Gyilkos-tót, majd aludtunk hazáig....
Hazatérve Zsolti gyönyörű gesztussal hálálta meg a kirándulást: megtette első önálló lépéseit és még csak el sem esett!!! Mondanom sem kell, hogy mily örömet szerzett vele! :)
Jól telt, szép volt, nem bántuk meg. Szükségünk volt elmenni a városból, szükségünk volt a hegyre, megszenvedtünk érte, de minden csepp izzadást megért. Feltöltődtünk! És milyen büszke lesz majd Zsolti nagy korában, mikor azzal henceghet, hogy ő már 10 hónaposan megmászta a Csalhót :D !!!
