És rengeteg minden történt.
Az első nagy esemény, amiről nem tudtam beszámolni, az a Zsolti kórházas története. Három napot volt kórházban, hogy kiderítsük, mi a csodától van folyton hasmenése. A második napon szondát nyelettek Zsoltival. Borzalmas esemény volt. Hét (külföldi) diák fogta le a gyermeket, míg én a lábát szorongattam és próbáltam nyugtatgatni. Zsolti ügyesen tűrte az előkészületeket, míg meg nem látta a szondát, aminek a végén lámpa volt. Akkor nagyon megijedt. Összerezzent és láttam az arcán a rémületet. Azt sme tudtam, hogy nyugtassam, miközben ő fuldokolt, öklendezett, ordítani próbált és sírni egyszerre. Aztán egyszercsak elfogadta, hogy jobb, ha nyugton ül, mert akkor neki is könnyebb és onnan kezdve borzasztó riadt szemmel ült és teljes erővel próbálta túlélni a hányás hullámokat. Nagyon sajnáltam. A doktornő rám is szólt, hogy ha nem szedem össze magam, menjek inkább ki. AZonnal elhallgattam, mert soha nem tudtam volna Zsoltikát egyedül hagyni ilyen kínzás alatt. Kicsi fiam sokkos állapotban volt, de nem hisztizett, nem sírt... ténylegesen arr figyelt, hogy túléljen. Aztán mikor végre kihúzták a szondát belőle, hamar magamhoz szorítottam, megtörölgettem, megpuszilgattam, ő elkérte az autóit és pihegve kapaszkodott a nyagkamba mondva, hogy "Gátá, gátá". Mikor megnyugodott és kifele indultunk a teremből megkérdeztem a doktornőt, hogy most már sírhatok. Mire ő megölelt fél kezével, mosolygott s azt mondta "Dar numai un pic". El is pityeregtem magam, mert szörnyű volt ezt végignézni annál is inkább, hogy tudom mennyire érzékeny lelkű Zsolti és el nem tudom képzelni, hogy ezt milyen szinten éli meg traumaként. A szobánkba visszatérve átadtam neki egy kis ajándékot (amit eleve azért pakoltam a böröndbe, hogy majd az endoszkópia után tudjam vigaszul átadni): két kisautó a Verdák rajzfilmből. Meg is vigasztalódott az úrfi és két autóját szorongatva lefeküdtünk egyet aludni. A kórházi ülést elég jól viselte Zsolti. A laktózteszten "elvérzett", azaz kétszer kellett elvégezni, mert az első nap a laktóz bevétele után 5 perccel mindent kihányt (és akkor endoszkópiát végeztek), második nap pedig valahogy megitta a laktózt, de olyan hasmenése lett tőle, hogy a székletet tölteni kellett a biliből a steril edénybe. Harmadik napon saját felelősségre kiengedtek, ugyanis kezdett bedurrani a mellem és mert már tudtuk, hogy bizony Zsolti laktózérzékeny. Három hónapig szigorú diétán vagyunk, utána ismét teszt és akkor meglátjuk, hogyan tovább.
A kórházas sztori után egy héttel költöztünk. A gyerekek hetekig hányódtak mamáknál, sosem tudták, hol alusznak majd, ki viszi őket óvodába, bölcsibe, ki veszi ki őket. REnde káosz volt az életünkben néhány hétig, annál is inkább, hogy Attila éjjel-nappal dolgozott, csak 2-3 óra alvásra jött haza és a költözés cipekedős részére.
Mikor már végre belaktuk az új házat a fiúk hamar megszokták. Nem kívánkoztak vissza az albérletbe, sőt az óvodából kifele jövet Zsolti azt mondogatta: "Menjünk Muki kutya és Pongó kutya és dédi és tata zöld lépcsőházába." (Mádi mama lakása = haza, mindenki más lakása = lépcsőház, akkor is ha csak ház :) Dédivel jól megvagyunk, Pötyi tatával sincsenek bajok, bár fenntartásaim vannak bőven, de próbálok túltenni rajtuk. Eddig egy este volt ittas, akkor bezártam az ajótnkat, amiből ő megértette, hogy nincs szívesen látva nálunk. Másnap már nem zártam ajtót és ő is tudta, hogy most minden a régi. Én azt hiszem, ehhez fogom tartani magam. Ha látom, hogy ittas, akkor bezárom az ajtót és akkor hátha vita sem lesz. De mint írtam, a három hét alatt, amióta itt vagyunk, csak egyszer volt gond s akkor sem volt részeg, csak ittas. Ez valamelyest megnyugtat.
Attilának nem mennek jól a dolgok. Ami szorongásban tart engem és minden biztonságérzetemet, reményemet szertefoszlatja. Három hónapja egy vasat sem hozott a házhoz, de dolgozni dolgozott éjjel-nappal (a szó szoros értelmében). Így három hónapja az én gyereknevelési pénzemből élünk, ami édeskevés, tehát édesanya tart el. És ez nagyon lehangol minket, mindkettőnket, arról nem is beszélve, hogy a karácsonnyal nem tudom mi lesz. Nem tudom miből veszek majd a gyerekeknek ajándékot, nem tudom miből főzök ünnepi ebédet, ahogy azt sem tudom, miből veszek karácsonyfát. És ez is nagyon lehangol. Mert ez lesz az első olyan karácsony, amire Zsolti esetleg már emlékezni is fog és pont ezt nem tudjuk emlékezetessé tenni. Tavaly azt kértem Attilától, ígérje meg, többet nem kell majd ilyeneken aggódnom karácsony előtt. Ő megígérte és most még rosszabb helyzetben vagyunk, mint tavaly. És még csak azt sem róhatom fel neki, hogy nem dolgozott, egyszerűen csak minden ellenünk játszott és az elmúlt hónapok összes üzlete balul sült el, visszájára fordult és mi fizettünk rá. Szarügy.
Mindezek felett a fiúk elkezdtek egy új epizódott az életünkben: elkezdődött a testvérféltékenység, a soha meg nem szűnő vitázás a figyelemért és játékokért, az életveszélyes "verekedések" (Zsolti ellöki magától Ferkót, de az ő keze magasságába pont Ferkó nyaka esik, ezért mindig bennem a frász, hogy egyszer véletlenül benyomja Ferkó ádámcsutkáját). Zsolti nekem is felesel, a határait próbálgatja, mindenre a válasz az, hogy "de igen/de nem". Az oviban is ő a problémás gyerek. Ő az, akit az óvó néni naphosszat ölben kell tartson, vagy aki nem hajlandó megosztani a játékait másokkal, aki nem vesz részt a tevékenységeken. Közben a doktori suliban is én vagyok az egyetlen, aki nem taníthat és az egyetlen, akinek áthúzták a témáját sőt, most már azt is kiedrítette az egyik tanárom (két találkozás után), hogy nekem mésem kéne zeneterápiával foglalkoznom, mert úgysincs affinitásom hozzá. Közben a családon belül is megvannak a szoksos konfliktusok Attilával pénzügyben, édesanyával gyereknevelés ügyben, Ferkóval cici ügyben, Zsoltival viselkedés ügyben és ez így most már nekem sok, nagyon sok, túl sok és jön, hogy kifussak a világból és rendesen vágyom arra, hogy a fejembe essék egy cserepes virág, amitól egy hetet kómásan tölthessek egy kórházban, hogy végre ki tudjanak lazulni folyton görcsben álló idegeim. Tényleg úgy érzem, hogy ne bírom sokáig.
Mindenesetre abszolút nincs karácsonyi hangulatom és kiborulok, ha azt látom, hogy mások megengedhetik maguknak, hogy ilyen-olyan csecsebecsékkel készüljenek az ünnepekre és vágyom arra, hogy én is ünneplőbe öltöztessem a lelkemet és úgy érzem, hogy ilyen körülmények közt képtelen vagyok rá.... és most az egész olyan "hagyjuk a fenébe" szagú... és nem ezt akarom a gyerekeimnek és nagyon-nagyon remélem, hogy megtalálom a módját annak, hogy összeszedjem magam, mert ha nem akkor nem a nincstelenség, hanem én fogom tönkretenni depressziós hozzáállásommal a fiúk karácsonyát.
Most talán jobb ha leállok.
