Pöttyös karácsony

Karácsony előtt egy héttel Zsolti himlős lett, karácsony első napján pedig Ferkó és én is himlősek lettünk. Zsolti és én könnyebben vészeljük, de Ferkó szegény nagyon kiütött és borzasztó rossz a hangulata, fájdalmai is vannak. A szenteste szép volt, de az azt követő napokat átszőtte a Ferkó iránti aggodalom, az én rosszullétem és Zsolti bezártságból származó hisztis jelenetei. Mádi mama átvette Zsoltikánkat, Attila a házi munkát, így Ferkóval zavartalanul zsémbelhetünk hol jobbra, hol balra. Valahogy másképp álmodtam az idei ünnepeket, de így is szép volt. Elég reményvesztett voltam december elején, ugyanis nem tudtam mi a csudából fog angyalkodni az angyal, de az Isten és a család kirendelte. Nem többet, nem kevesebbet, pont csak annyit, hogy a gyerekeknek gyönyörű karácsonyt teremthessünk, hogy ők ne érezzék azt az anyagi válságot, amiben éppen vagyunk. Most az újév közeleg és én nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy épségben megtartott minket és arra kérem, jövőre is adjon nekünk egészséget és megannyi sok munkát Attilámnak és nekem, hogy végre az anyagi biztonságunk is meglegyen, minek hiányában túl sokszor voltunk már idegesek, haragosak és türelmetlenek egymással szemben. Nem óhajtok meggazdagodni, csak éppen lehetőséget kapjunk, hogy sorainkat rendezzük, hogy végre ne szürkítsék a békességünket a pénz okozta aggodalmaink.

Drága olvasóim, köszönöm, hogy írhatok nektek, hogy virtuálisan "meghallgattok", hogy vésszelepem vagytok. Kívánom, hogy legyen egy örömökben és egészségben gazdag új évetek!

diszítés Mádi mamánál

angyaljárás Mádi mamánál

így csíkos, úgy csíkos, kockás

az itthoni angyaljárást nagyban gazdagította Sándor tata angyala is

a "kötelező" családi fotó (ragaszkodom, hogy bár legalább ünnepekkor készüljön ilyen)

a gyermeknapi ajándék karácsony alkalmából "renenszánszát" élte

reklámfotó

igen, aznap éjjel EGYÜTT!!!!!!! aludtak a sátorban 

Őrült disznó!!!!

Apósom arról híres, hogy ha pénze van, akkor iszik s ha iszik, akkor megbízhatatlan, agresszív. Tegnap születésnapja volt, valahonnan pénzt is kapott, tehát berúgott. Cirkuszolt is nekünk, de hála Istennek nem nagyon. Ma reggel józanon felajánlotta, hogy elviszi Ferkót sétálni. Attila mondta, nem lesz baj, hagyjam nyugodtan. Hát nehéz szívvel elengedtem. 15 perc múlva azonban olyan gyomoridegem lett, hogy elküldtem Attilát utána "lesbe". És Attila a kocsmából kellett elhozza az alvó gyermeket. S még ennek a disznó apsóomnak az anyja azt várja tőlem, hogy beszéljek szépen és tisztességesen a fiával. Márpedig azt elfelejthetik! Hogy ennek az embernek, azaz apósomnak nincs mit nálunk keresnie az egyszer biztos és az, hogy többet soha, de soha egy lépést el nem léphet a gyermekeimmel, mert abban a helyben a rendőrséget hívom rá. Hihetetlen! Hogy részegen valaki hülye az egy dolog, de hogy józanul képes azt a döntést hozni, hogy kisgyermekkel a kocsmába ül, ezt nem is jön, hogy elhiggyem. És ezzel az emberrel kell nekem együtt élni innen kezdve ki tudja hány évig? Előre meg vagyok rémülve. De abban is biztos lehet mindenki, hogy a családvédelmet fogom kihívni, ha csak egyszer részegen a gyermekeim közelébe mer menni!!!!!!!!! És többet hozzám józanul se szóljon egy szót sem, mert minimum leköpöm!

A változatosság kedvéjért

Zsolti hólyagos himlős lett. Vagány karácsonynak nézünk elébe :D De már csak röhögni tudok az ügyön. :D :D :D

Rendben vagyunk!

Na végre! Megvannak a legújabb véranalízisek és jók! Ferkónak csak vitaminszörpit és májerősítőt kell venni egy hónapig, de különben ellenőrzésre sem kell már menni a hematológushoz. Zsolti is már jobban van, csak hisztizik Ferkó miatt (testvérféltékemység). Úgyhogy köszönöm a jó Istennek, hogy jó orvosokhoz küldött minket, hogy megóvta gyerekeinket. Ez a legszebb ajándék, amit az idén kaphattunk :)

A mai nap jó híre,

hogy Zsolti az éjjel belázasodott és fájtatja a hasát két helyen, ahol a mája és ahol a lépe van. Elnevettük a doktornővel, hogy most először örvendünk, hogy megbetegszik egy gyerek, mert ez most megerősíti a gyanút, hogy Ferkónál is megiscsak mononukleózisról van szó. Hétfőn tehát megint doktornőhöz megyünk, addig is várjuk a további tüneteket és készítjük magunkat lelkileg az elkövetkezendő át nem aludt éjszakákra. Remélem könnyen vészeli át Zsolti a fertőzést. Ferkó már jól van, csak anyafüggő lett. És képzeljétek, tegnap azt mondta nekem, hogy "müná" és tartotta felém a kis kezét. Na mondom "jól van, te románul beszélsz velem?". Na és puszikat ad a számra, szóval egyre nagyosabb és nagyosabb dolgokat művel a kis fickó. Zsolti pedig egyre kedvesebb vele. Beszélget is vele már, meg előfordul, hogy együtt játszanak. Sőt, az óvó néni mondta, hogy az óvodában is ügyeskedik: kezd játszani a társaival, részt vett már a tevékenységekben is. Ezek mind szívmelengető hírek. :)

Mikulás

A mai Mikulásozás legszebb ajándéka, hogy bíztató híreket kaptunk a hematológustól Ferkót illetően. 

A hagyományos ünneplés végett Mádi mamánál gyűltünk össze. Mádi mama pizzát sütött, Krisztina és én Kadocsát dédelgettük, a gyerekek játszodtak, mamáék pedig a gyerekekben gyönyörködtek. Attila szokás szerint rohangált egy nagy adagot, de amint megérkezett jött is a Mikulás. A gyerekek nagyon élvezték a sok édességet. És Ferkó különös módon azt, hogy végre saját, külön bejáratú versenyautói is vannak, méghozzá öt. Egész este velük játszott, aztán itthon rájuk csapott Zsolti és akkor volt egy kis zörrrenés érte, de tudtuk rendezni az ügyet. Zsoltival jót mókáztunk, mikor egy nagy halomba gyűjtöttük össze a tömérdek édességet. Nagyokat nevettünk, amint önfeledt boldgosággal kiáltotta "És még egy gumicukor!", meg amikor pálinkát kínált nekünk a Colás üveg formájú gumicukorból. Kata mindenét elajándékozta volna: kivett egy édességet csomagjából és nagylelkűen ajánlotta azt fel Ferkónak, vagy Zsoltinak, mikor kinek. Aztán maga is vendégeskedett a fiúk édességeinél és jót szórakoztunk, hogy a szomszéd kertjében Katának is zöldebb a fű. Bence egy gyönyörű kardott kapott, aminek nagyon örvendett és hihetetlenül jól türtöztette magát, hisz bár nagyon óhajtott volna azzal játszani, megértette, hogy a kisgyerekek közt nem lehet, mert könnyen megsérülhetnek véletlenül. Egész este beérte egy-két diszkrét sóvárgással. Egyre nagyosabb és nagyosabb ez a fiú. Aztán, hogy teljes legyen a kháosz Mádi mamánál, az én kisebbik tróger fiam megfogott egy snackses zacskót és a legnagyobb élvezettel mind a földre rázta tartalmát. Csak úgy gyűlt az egész család a szoba közepébe, csipegettük a snackset, mentettük a menthetőt, hogy legalább a szönyeg ne bánja meg. Kacagtuk is, hogy úgy néztünk ki, mint egy sereg kukoricára gyűlt tyúk. Igazán jó hangulat volt egész este. Nekem egyik legszebb Mikulásként marad meg, noha hiányoltuk Imre báttyust (főként Zsolti!!! -ti. most már nagy haverok lettek), de neki dolgozni kellett.

Hazafelé jövet az átjárón intettük le a mi buszunkat, az meg is állt, fel is vett. Amint leszálltunk, Zsolti élvezni kezdte a havat: tapicskolt benne, hógolyót kért, hóbuckákra ugrott, lábnyomokat és kéznyomokat hagyott a fehér hóban. Egész hazáig zengett az utca a mi hógolyózásunktól és nevetésünktől. Hazatérve pedig ragyogó fények vártak: Pötyi tata kis égőkkel diszítette ki az udvart. Kiengedtük egy kis időre a kutyákat is Ferkó nagy örömére, majd egy jó adag kutyázás  után jöhetett még egy kis hógolyózás, úgy hogy az udvar minden zeg-zúgában letapostuk a havat. A fiúk csak nevettek, arcuk csattanó piros volt a hidegtől és jókedvtől, majd bementünk a házba s még egy kicsit autókáztak az új traktorokkal versenyautókkal. A fektetés is későre sikeredett, majdnem 11 óra volt, de hát na.... kirúghatunk a hámból olykor-olykor.

Lefekvéskor megkérdezte Zsolti, hogy jön-e még a Mikulás. Aztán megbeszéltük, hogy járt az óvodában is, járt itthon is, de most már elment a szánján, de azt is tisztáztuk, hogy majd mikor karácsonyfát diszítünk, akkor jön majd az angyal és bizony az angyal elhozza az ígért darut és rakétát. Azt kérdeztem még Zsolti fiamtól: Boldog vagy ma? Mire ő azt válaszolta, az én legnagyobb örömömre és megnyugvásomra, hogy Igen, boldog vagyok. És ez lényeges.

Egy hétnyi aggódalom után végre megnyugodhatok valamelyest és végre visszatérhetek elkötelezettségeimhez, amikre egyáltalán nem tudtam koncentrálni ilyen helyzetekben. De nagyon köszönöm, hogy bíztattatok és támogattatok. Nekem ilyen szituációkban tényleg erre van szükségem: hogy kimondjam aggódalmaimat és bátorítást kapjak barátaimtól.

Szép Mikulást mindenkinek!

A mai nap forgatókönyve

Labor: mono teszt negatív.

Fertőző: hematológushoz kell menni.

Gyerekorvos: tényleg nagyobb a lép és a máj, menjünk hematora.

Hematológia: Ekó igazolja a tüneteket. Doktornő: tényleg rossz a vérkép, de nem így néz ki egy beteg gyerek és nem így viselkedik. Szerinte túl korai volt a mono tesz, ezért lett negatív. Ő úgy gondolja, hogy ez mégis mononukleózis lesz. De biztonságból kedden ismételjük a véranalíziseket és két hét múlva a mono tesztet.

Hála Istennek! 

Kérlek!

Kérlek titeket, mondjatok el egy imát Ferkóért. Imádkozzatok velem azért, hogy csak mononukleózisa legyen és nem valami sokkal rosszabb. A mai eredmények nem lettek valami jók. De még nem kaptunk meg minden eredményt. Szerdán tudunk meg valami bizitosabbat, de  függetlenül attól az eredménytől, muszáj eljárnunk még néhány ellenőrzést biztonságból, hogy kizárjuk a nagyobb bajt. Kérlek Istenem add, hogy ne legyen nagyobb baj!

Hiányzik

Ferkó mononukleózis gyanús. Nagyon rosszul van kedd este óta. A sürgősségit is megjártuk, mert borzasztó fájdalmai voltak picurnak és már nem tudtam, mitévő legyek. Ott vették észre, hogy megnagyobbodott a lépe és ez, a többi tünet fényében, a mononukleózisra mutat. Hétfőn megyünk a fertőzőre, hogy kiderítsuk, mi az ábra. De addig, orvosi tanácsra, távol kell tartanunk Zsoltit Ferkótól. Csütörtökön ösztönszerűen nem hoztam már haza az oviból Zsoltit, mert Ferkó nagyon-nagyon rosszul volt és mikor felhívtam az óvó nénit, ő azt monda, hogy Zsolti teljesen jól van. Arra gondoltam, így hátha elkerüljük azt, hogy ő  is ilyen durván megbetegedjen. Így esett az, hogy már három napja nem láttam az úrfit és most már nagyon-nagyon hiányzik. Minden nap beszélek vele telefonon, de most már úgy magamhoz szorítanám kicsi Zsoltimat és úgy megpuszilgatnám. Sajnos, én is kezdek hűlésszerű tünetek érezni.... de remélem, azért nem ver le engem is ez a ronda vírus....

Hosszú idő eltelt

És rengeteg minden történt.

Az első nagy esemény, amiről nem tudtam beszámolni, az a Zsolti kórházas története. Három napot volt kórházban, hogy kiderítsük, mi a csodától van folyton hasmenése. A második napon szondát nyelettek Zsoltival. Borzalmas esemény volt. Hét (külföldi) diák fogta le a gyermeket, míg én a lábát szorongattam és próbáltam nyugtatgatni. Zsolti ügyesen tűrte az előkészületeket, míg meg nem látta a szondát, aminek a végén lámpa volt. Akkor nagyon megijedt. Összerezzent és láttam az arcán a rémületet. Azt sme tudtam, hogy nyugtassam, miközben ő fuldokolt, öklendezett, ordítani próbált és sírni egyszerre. Aztán egyszercsak elfogadta, hogy jobb, ha nyugton ül, mert akkor neki is könnyebb és onnan kezdve borzasztó riadt szemmel ült és teljes erővel próbálta túlélni a hányás hullámokat. Nagyon sajnáltam. A doktornő rám is szólt, hogy ha nem szedem össze magam, menjek inkább ki. AZonnal elhallgattam, mert soha nem tudtam volna Zsoltikát egyedül hagyni ilyen kínzás alatt. Kicsi fiam sokkos állapotban volt, de nem hisztizett, nem sírt... ténylegesen arr figyelt, hogy túléljen. Aztán mikor végre kihúzták a szondát belőle, hamar magamhoz szorítottam, megtörölgettem, megpuszilgattam, ő elkérte az autóit és pihegve kapaszkodott a nyagkamba mondva, hogy "Gátá, gátá". Mikor megnyugodott és kifele indultunk a teremből megkérdeztem a doktornőt, hogy most már sírhatok. Mire ő megölelt fél kezével, mosolygott s azt mondta "Dar numai un pic". El is pityeregtem magam, mert szörnyű volt ezt végignézni annál is inkább, hogy tudom mennyire érzékeny lelkű Zsolti és el nem tudom képzelni, hogy ezt milyen szinten éli meg traumaként. A szobánkba visszatérve átadtam neki egy kis ajándékot (amit eleve azért pakoltam a böröndbe, hogy majd az endoszkópia után tudjam vigaszul átadni): két kisautó a Verdák rajzfilmből. Meg is vigasztalódott az úrfi és két autóját szorongatva lefeküdtünk egyet aludni. A kórházi ülést elég jól viselte Zsolti. A laktózteszten "elvérzett", azaz kétszer kellett elvégezni, mert az első nap a laktóz bevétele után 5 perccel mindent kihányt (és akkor endoszkópiát végeztek), második nap pedig valahogy megitta a laktózt, de olyan hasmenése lett tőle, hogy a székletet tölteni kellett a biliből a steril edénybe. Harmadik napon saját felelősségre kiengedtek, ugyanis kezdett bedurrani a mellem és mert már tudtuk, hogy bizony Zsolti laktózérzékeny. Három hónapig szigorú diétán vagyunk, utána ismét teszt és akkor meglátjuk, hogyan tovább.

A kórházas sztori után egy héttel költöztünk. A gyerekek hetekig hányódtak mamáknál, sosem tudták, hol alusznak majd, ki viszi őket óvodába, bölcsibe, ki veszi ki őket. REnde káosz volt az életünkben néhány hétig, annál is inkább, hogy Attila éjjel-nappal dolgozott, csak 2-3 óra alvásra jött haza és a költözés cipekedős részére.

Mikor már végre belaktuk az új házat a fiúk hamar megszokták. Nem kívánkoztak vissza az albérletbe, sőt az óvodából kifele jövet Zsolti azt mondogatta: "Menjünk Muki kutya és Pongó kutya és dédi és tata zöld lépcsőházába." (Mádi mama lakása = haza, mindenki más lakása = lépcsőház, akkor is ha csak ház :) Dédivel jól megvagyunk, Pötyi tatával sincsenek bajok, bár fenntartásaim vannak bőven, de próbálok túltenni rajtuk. Eddig egy este volt ittas, akkor bezártam az ajótnkat, amiből ő megértette, hogy nincs szívesen látva nálunk. Másnap már nem zártam ajtót és ő is tudta, hogy most minden a régi. Én azt hiszem, ehhez fogom tartani magam. Ha látom, hogy ittas, akkor bezárom az ajtót és akkor hátha vita sem lesz. De mint írtam, a három hét alatt, amióta itt vagyunk, csak egyszer volt gond s akkor sem volt részeg, csak ittas. Ez valamelyest megnyugtat.

Attilának nem mennek jól a dolgok. Ami szorongásban tart engem és minden biztonságérzetemet, reményemet szertefoszlatja. Három hónapja egy vasat sem hozott a házhoz, de dolgozni dolgozott éjjel-nappal (a szó szoros értelmében). Így három hónapja az én gyereknevelési pénzemből élünk, ami édeskevés, tehát édesanya tart el. És ez nagyon lehangol minket, mindkettőnket, arról nem is beszélve, hogy a karácsonnyal nem tudom mi lesz. Nem tudom miből veszek majd a gyerekeknek ajándékot, nem tudom miből főzök ünnepi ebédet, ahogy azt sem tudom, miből veszek karácsonyfát. És ez is nagyon lehangol. Mert ez lesz az első olyan karácsony, amire Zsolti esetleg már emlékezni is fog és pont ezt nem tudjuk emlékezetessé tenni. Tavaly azt kértem Attilától, ígérje meg, többet nem kell majd ilyeneken aggódnom karácsony előtt. Ő megígérte és most még rosszabb helyzetben vagyunk, mint tavaly. És még csak azt sem róhatom fel neki, hogy nem dolgozott, egyszerűen csak minden ellenünk játszott és az elmúlt hónapok összes üzlete balul sült el, visszájára fordult és mi fizettünk rá. Szarügy.

Mindezek felett a fiúk elkezdtek egy új epizódott az életünkben: elkezdődött a testvérféltékenység, a soha meg nem szűnő vitázás a figyelemért és játékokért, az életveszélyes "verekedések" (Zsolti ellöki magától Ferkót, de az ő keze magasságába pont Ferkó nyaka esik, ezért mindig bennem a frász, hogy egyszer véletlenül benyomja Ferkó ádámcsutkáját). Zsolti nekem is felesel, a határait próbálgatja, mindenre a válasz az, hogy "de igen/de nem". Az oviban is ő a problémás gyerek. Ő az, akit az óvó néni naphosszat ölben kell tartson, vagy aki nem hajlandó megosztani a játékait másokkal, aki nem vesz részt a tevékenységeken. Közben a doktori suliban is én vagyok az egyetlen, aki nem taníthat és az egyetlen, akinek áthúzták a témáját sőt, most már azt is kiedrítette az egyik tanárom (két találkozás után), hogy nekem mésem kéne zeneterápiával foglalkoznom, mert úgysincs affinitásom hozzá. Közben a családon belül is megvannak a szoksos konfliktusok Attilával pénzügyben, édesanyával gyereknevelés ügyben, Ferkóval cici ügyben, Zsoltival viselkedés ügyben és ez így most már nekem sok, nagyon sok, túl sok és jön, hogy kifussak a világból és rendesen vágyom arra, hogy a fejembe essék egy cserepes virág, amitól egy hetet kómásan tölthessek egy kórházban, hogy végre ki tudjanak lazulni folyton görcsben álló idegeim. Tényleg úgy érzem, hogy ne bírom sokáig.

Mindenesetre abszolút nincs karácsonyi hangulatom és kiborulok, ha azt látom, hogy mások megengedhetik maguknak, hogy ilyen-olyan csecsebecsékkel készüljenek az ünnepekre és vágyom arra, hogy én is ünneplőbe öltöztessem a lelkemet és úgy érzem, hogy ilyen körülmények közt képtelen vagyok rá.... és most az egész olyan "hagyjuk a fenébe" szagú... és nem ezt akarom a gyerekeimnek és nagyon-nagyon remélem, hogy megtalálom a módját annak, hogy összeszedjem magam, mert ha nem akkor nem a nincstelenség, hanem én fogom tönkretenni depressziós hozzáállásommal a fiúk karácsonyát.

Most talán jobb ha leállok.

....

Hétfőn nagy csalódással kezdtem a tanévet, mert kiderült, hogy mégsem taníthatok... Hogy miért? Hát ebbe ne is menjünk bele... Maradjunk annyiban, hogy az elmúlt 20 évben Románia sokat nem változott...

Na, de a fiúk bölcsödében és óvodában, már harmadik napja. Egyelőre elég jól bírják és én sem unatkozom idehaza, mert folyton akad teendőm. Minden este kicsit korábban fekszünk, mint eddig, azt remélve, hogy akkor Zsolti is könnyebben kel fel reggel. Tegnap például 10-kor már mindhárom pasi aludott, de ma fél nyolckor Zsolti mégis nyűgösen kelt fel, ezért hát ejsze még előbbre kell hoznunk a fektetés időpontját. Azért jó úton haladunk, mert ahhoz képest, hogy óvoda előtt olyan esték is voltak, hogy éjjel fél tizenkettőkor feküdtünk, most már egy egészen civilizált órában bújnak ágyba a fiúk. Na és az óvodára visszatértve: Zsolti minden reggel sírva kel, hogy ő nem megy óvodába, ő nem szereti az óvodát, az óvónők mondják, hogy jó fiú, nincs baj vele, csak nem igazán lehet kommunikálni vele. Elmondtam nekik, hogy igen, ez specifikus gondunk és adtam egy-két tippet, hogy hogyan vegyék rá a fiút, hogy interakcióba lépjen. Kicsit aggódok, mert ebből még sok gondunk származhat a későbbikekben. Úgy döntöttem, hogy megfigyelem a dolgok alakulását néhány hónapig és ha nem javulna jelentősen a helyzet, akkor meg fogok kérni valakit, hogy segítsen néhány gyakorlattal, mert nem szeretném, hogy ez a nemű gond esetleg tanulási- vagy más zavarokhoz vezessen. Én most már tudok kommunikálni vele és az utasításokat megérti, teljesíti (ha kedve tartja)... akkor akad gond, ha szólítom és ő nem figyel fel. Néha úgy el tud merülni az ő világába, hogy nem hallja meg/nem hajladnó meghallani, hogy valaki szólítja. Ilyenkor ráteszem a vállára a kezem és kérem, hogy nézzen rám és ha már rámnézett, csak akkor kérdezek/utasítok és ilyenkor mindig reagál. Ez van velem, aztán fogalmam sincs, hogyan folyik a kommunikáció Zsolti és az óvó nénik között.... és gondolom, nem lehet könnyű, mert mikor 22 gyerekre kell figyelni, a francnak van ideje leállni és ezt a procedúrát végig csinálni.... Ezért nagyon gondolkodom, hogy lehet Zsoltinak inkább egy Waldorf vagy Step-by-step oviban volna jobb..... De lehet, csak annyira van szükség, hogy megszokja az új helyzetet, az új embereket, az új szabályokat. Megválik idővel.

Na és kaptunk beutalót mindkét gyerek számára gasztróenterológushoz és programáltam is őket, de csak jövő hétre kaptuk időpontot.... Aztán nagyon kiváncsi vagyok, hogy ott mit mondanak. Mindenesetre, várom már, hogy a költözéssel együtt hűtőt is cseréljünk, mert egyáltalán nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a rosszul műkődő hűtőnk a lúdas az egész gyomorbántalomban....

Két napot bírtuk

Két napot bírtuk az óvodában. Taknyolás következett, majd 40 fokos láz, levertség, hasfájás, minden ami rossz. Közben én kutatási tervet próbáltam írni... a semmiből, felkészületlenül, utolsó pillantban hozott döntés révén. Pénteken felvételi, a kicsi bölcsiben, a nagy betegen és otthon. Felvételin övön aluli ütés, minden tiszteletem a megmentő tanárnőnek, de mégis felvettek, tandíjas helyre ugyan, de felvettek. Talán néhány órát is kapok. Ez nagyon izgalmasnak tűnik... vajon tényleg meg tudom csinálni? Zsolti jobban, Ferkó rosszabul. Hétvége: egyik percben jól vagyunk, másikban kidőlünk. Vasárnap Attila befuccsol, fél napra kidől, Zsolti nem eszik, nyűgöl, az ájulás környékezi. Pánikolok. Dinnyét kér. Én futok. Útközben Enikő néni, megegyezünk: igen, teljes vérkép, gasztróenterológus, echo, minden, ami kell.... Ez már túl sok tünet, túl sok betegeskedés.... TÚL SOK! Rendbe kell hozni a gyermeket! Megnyugódom, kvázi, közben mégis ezer gondolat, hogy vajon mi baja lehet ennek a gyereknek (könyörgöm a drága jó Istennek, hogy ne legyen valami súlyos) és vajon miben "segítettem" én neki, hogy ez kialakuljon. Dinnye nincs. Francba. Csalódás, Zsolti még mindig nem eszik. Levest kér. Elkészítem, mégsem kér. Ferkó is nyűgöl. Én közben haragszom... Kire? Nem is tudom. Lehet a fiamra, és anyumra, magamra, a helyzetre? Nem tudom. De miért van az, hogy ha választani kell, Zsolti mindig Mádi mamát választja. Ez bosszant. És most már féltékeny vagyok. Ő kényezteti, én nevelem... ő mindent megad neki, én csak mértékkel.... őt szereti.... és engem.... engem nem? Most mi van? Bosszant! Nagyon bosszant! Irtózatosan bosszant! És akkor ki a hibás? Ne is menjünk bele. De valakire haragudni kell. És most édesanyára haragszom. Mert ő mindent megad neki... azt is amire én azt mondom, hogy nem. Közben az orvost keresem. Egy édesanya segít. Hálás vagyok érte. Holnap tanévkezdés. Talán a gyerekek is elmennek bölcsibe, oviba. De ha nem, mit kezdek velük? Magammal viszem... vagy nem tudom... Mindegy. Nem érdekel. Már holnap vinném mindkettőt laborba. Attila szerint várjak a küldőkre.... de akkor csak csütörtökön lesz eredmény... és én most tudni akarom... látni akarom már azt a vérképet.... Édes Istenem, kérlek óvd meg ezt a két gyermeket.... Sokszor az az érzésem kiszállnék az egészből... mindenből... nem tudom... olyan állapotok közt vagyok... Semmire sem érzem képesnek magam... mindentől félek... a siker sem sikerélmény... az öröm sem öröm... nem tudom... valahol már megint elvesztem.... A fene egye meg, a tegnap még minden jó volt... És most megyek..... altatni kéne... 

Első nap az óvodában

Megint mérföldkőhöz érkeztünk. Zsolti ma először volt óvodában. Egész éjjel izgatott voltam. Már 6 órakor felébredtem, mindenféle óracsörgés nélkül. Szépen előkészítettem az úrfi ruháit, csereruhát, pizsamát, párnát, benti cipőt csomagoltam össze és türelmetlenül vártam, hogy elkísérjem fiacskámat az óvodába. Ferkó 7-kor kelt, költötte Zsoltit is, pedig ő még aludt volna, de amint megkérdeztem tőle, megyünk-e játszóház-óvodába, nagyra nyitotta szemeit és azonnal felkelt. Csendben tűrte az előkészületeket, mi több, mindenféle cirkusz nélkül megengedte, hogy levágjam a körmeit is. Felöltöztettem a két fiút, magamra kötöttem Ferkót és Zsoltival kéz a kézben leballagtunk az óvodába. Amint megérkeztünk nagy nyüzsgés volt, Zsolti csak kiváncsiskodott, türelmetlenkedett. Mikor készen állt, hogy bemenjen, átadtam az óvó néninek s míg megbeszéltem vele egy-két adminisztrációs kérdést, Zsolti már el is tűnt a belső teremben, anélkül, hogy elköszönhettem volna, megpuszilhattam volna. Mikor eljöttem, abban sem voltam biztos, hogy az óvonő tudja a nevét.

Az óvodából piacolni mentünk Ferkóval. Bevásároltam rendesen, ami annyira lefárasztotta Ferkót, hogy mire hazaértünk elaludt. Akkor hamar összeszedtem, nekiláttam ebédet főzni. Nehezen telt el a nap. Ferkó egyedül érezte magát Zsolti nélkül, én meg számoltam a perceket, hogy mikor mehetek végre Zsolti után, no meg az ablakon át leskelődtem, hogy mikor engedik ki a gyerekeket az udvarra, remélve, hogy az én tücskömet is láthatom. Három órakor Ilonka mama átvette Ferkót én meg szaladtam Zsolti után, kezemben a Krisztina és Jutka nagyi által készített ovis zsákkal. Beszóltam, hogy Zsoltiért jöttem és izgatottan vártam, hogy lássam, tudják-e melyik gyerekről is van szó. Tudták :). És Zsolti úgy jött ki, mintha mi sem történt volna. Elvette az uzsonnáját és türelmesen várt. Az óvó néni azt mondta csak egy kevéske sírás volt részéről a délelőtt folyamán, nehezen akart elaludni délben és hogy eléggé akaratos legény, de különösebb gondok nem voltak vele. Remélem az akaratosságát idővel mérsékelni fogja (bár ez az anyjának sem erénye), de mindenesetre büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyesen viselte az ovikezdést. Több ízben kérdeztem tőle ma, hogy holnap megyünk-e játszóház-óvodába és a válasz mindig pozitív volt, sőt az este majdnem elpityeregte magát, hogy ő akar menni óvodába. Remélem ez a hozzáállás állandó marad.

Holnap Ferkót is viszem bölcsödébe. A gyerekek nélkül leszek el egészen 3 óráig. Furcsa rágondolni is. De ez így van rendjén. Zsolti megérett a közösségbe járásra, Ferkó meg nem szeret egyedül lenni. Apa dolgozik... Az én sorsom.... hát az még eldől a napokban. Jó lenne a tanulmányaimat folytatni, de ki tudja, hogy mit akar a sors tőlem. Én türelmesen megvárom, hogy kiderüljön :) 

Nagyfiú

Még kimondani is nehezemre esik: az én drága nagy fiam három éves lett! Hihetetlen! Klisének tűnik, de tényleg nehéz szembesülni azzal, hogy milyen hamar elrepült az idő.

Már szerda óta ünnepelünk. Vagy7-8 hete láttunk Zsoltival egy jópofa tojásos játékot a Kauflandban, ami neki nagyon tetszett. Édesnek tűnt a játék, de nem igazán láttam benne fantáziát, így nem is vettük meg, el is feledkeztem róla. De néhány hét teltével megláttam a játékot az 50%-os kedvezményes termékek között. Nem teketóriáztam sokat, megvettem, bagatell összegért. Na ezt a játékot kapta meg Zsolti szerda délelőtt. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy mennyire örült neki és hogy milyen szépen játszott vele. Babusgatta a csibéket, beszélt hozzájuk, simogatta, puszilgatta őket, "Tente baba tenté"-t énekelt nekik és ilyeneket mondott: "Nézd, édesanya, kibújtak a fiókák", "Most kell hácsiljatok egy kicsit. Jó napot! Aludjatok jól!", "Én vigyázok rátok!". Kivette a tojásokat, anélkül, hogy kértem volna és anélkül, hogy ő az én segítségemet kérte volna, mindegyiket szépen visszatette a maga helyére (klb. formák vannak a tojások alján, ezért csak egyetlen helyre illeszthetők) és minden tojáshéjat a megfelelő színű csibére illesztett. Aztán megtalálta Ferkó csibéjét és rátette a tojásokra, hogy kotoljon (magától jött az ötlet, én csak ámultam-bámultam) majd mikor "kibújtak a fiókák" a nagy csibe mindegyik kiscsibének puszit adott. Olyan szépen játszotta a gondoskodó felnőtt szerepét, hogy nekem csak úgy repesett a szívem és egyfajta pozitív feed-back-ként értelmeztem :).

Délután játékboltba mentünk. Olyan játékot választhatott, amilyet akart. A Verdák 2 rajzfilm egy negatív alakját választotta ki (egy narancssárga autó) és vettünk egy garázsnak és versenypáláynak alakítható szerszámos ládát, ami két Roary versenyautót is tartalmaz. Nagyon örült, hogy ő választhatott. Nem kérte az egész boltot. Több játékkal is koketált, de a narancssárga autóval kitartó volt, a másikkal pedig azonnal játszani szeretett volna. Nem kérte, hogy még mást is vásároljunk neki. Ezért is nagyon büszke vagyok rá!

Az igazi bulit azonban ma tartottuk. Keresztszülei, Zsolti és Imola, már délben meglepték az úrfit egy kirándulással Vármezőre és egy vármezői vonatozással. Kicsit izgultam, hogy hogy fog viselkedni Zsolti, de kellemes meglepetésemre nagyon szófogadó és ügyes fiú volt, no meg remekül élvezte a vonatozást (most ült először vonaton). Meg kell tanulnom jobban bízni Zsoltiban. Észre kell vennem, hogy tényleg megnőtt ez a fiú és viselkedésében is egyre nagyosabb.

Mádi mama ezalatt sütkérezett én pedig Mickey egér tortát késztettem. Tavaly, még egy lábon álló zsiráf volt a terv, de úgy döntöttem immár lemondok a magam preferenciáiról és a Zsoltiét tartom szem előtt. Márpedig ő most nagy Mickey egér rajongó :) Délután összegyűltünk Mádi mamánál megünnepelni családosan is Zsolti születésnapját, de az Attiláét, Imréét és Zsolt komámét is. A gyerekek nagyot lufiztak, fiam minden ünnepelt gyertyáját elfújta, nem is egyszer, Ferkó pedig igazi baba módjára megtisztelte a tortákat, mihez Kata is csatlakozott egy idő után. A többiről meséljenek a fotók :)

Ránk jellemző óvodakezdés

Azaz, Ferkó után Zsolti is hányni kezdett, majd súlyosbodott a hasmenése is... Ma beadtuk neki a homeopátiás gyógyszert és hihetetlenül látványos hatása volt Zsoltira. Az éjjel még 5 percenként változott a hőmérséklete, ment a hasa, nyöszörgött a fájdalomtól. Reggel, délben kapott gyógyszert, és a délutáni alvásból úgy kelt fel, hogy semmi de semmi baja nincs: eszik, jókedvű, egyszer sem ment a hasa. Ki vagyok akadva! Létezik, hogy a homeopátiás bogyók ilyen hamar segítettek? Én arra számítottam, hogy előbb rosszabbul lesz, majd utána rohamosan gyógyul, de hát ami ma történt kész csoda. Ettől függetlenül az ovikezdés elmarad, mert a többi gyerekre való tekintettel nem merem elvinni Zsoltit közösségbe. Beszéltem a gyerekorvossal, ő egy hét hiányzást javasol mindkét gyereknek. Háááááát, ezt teljes egészében biztos nem fogom betartani.... de szerdáig ejsze tényleg nem megyünk sem bölcsibe, sem oviba. Ezért hát ma egy ilyen nyugis, fekvős, alvós napunk volt. És jól esett... annyira, hogy este utálat mentesen képes voltam elmosogatni és még a hűtő leengedésébe is belevágtam. Tulajdonképpen az egész hétvége ilyen laza volt, nekünk felnőtteknek. Tegnap ugyanis Szentháromságon a haverok meglepték Attilámat és Zsolti komámat egy kis születésnapi összejövetellel, ami remekül telt.... csak remélem a gyerekek nem kapták el Ferkótól a virózist... :(

Apropó születésnap, még nem is szoltam nektek a 3. gyermekünkről: Pongónak hívják, időnként Pálcának és 7 hónapos..... ja és magyar vizsla :). Attilámat ezzel lepte meg a család. Amióta ismerem vágyakozik egy vizsla után és hát ha már hamarosan házba költözünk, akkor alkalmasnak tartottam, hogy egy vizsla kölyök legyen az ajándéka. Pongó nagyon édes, olyan tekintete van mint egy tróger gyereknek. Nagyon megszerettem és a gyerekek is, na meg ő is minket. Egészségileg még nincs a legjobban. Férges volt és emiatt nagyon legyengült, de látta doki néni, gyógyszert is kap és már kezd felépülni. Kiváncsian nézek elébe, hogy hány cipőmet fogja tönkretenni és milyen bosszúságokat fog okozni nekem. Na, de ha ez volt a párom nagy óhaja, akkor örülök, hogy ez is végre teljesült :) Isten éltessen Attilám, még egyszer! 

Annyi minden történik, hogy azt sem tudom hol kezdjem!

Első sorban: Ferkó nagyon jól bírja a bölcsit. Sír mikor beadom, sír mikor kiveszem, de a két, pár perces, síró jelenet között egyáltalán nincs gond. Nem tudták altatni, ezért be kellett vinnem a babakocsit és bár ezen a héten is csak fél egyig kellett volna maradjon, szerdán felhívtak, hogy már marad program végéig, mert úgy alszik, mint a bunda. Tehát, hivatalosan ez a kölök be van szoktatva :) És szereti is, már vannak pajtásai és a nevelők azt mondják, ügyes gyerek, nincs vele gond egy szál sem.

Másik fontos esemény: Zsolti szobatiszta lett. Kínos 3 heti munka volt, ami tartalmazott sok frusztrációt, éneklést, játékot, bíztatást, tapsot, kiabálást, fenéksuppintást, szidást, ráhagyást, mindegyet, szóval mindent kipróbáltunk, míg egyszer csak Zsolti megértette, hogy mit is várok el tőle. Azt hiszem nagyban segített, hogy Zsolti látta a bölcsit és az óvodát. Tetszett neki mindkettő. És végre értelmet nyert benne az a mondatom, miszerint csak akkor mehet óvodába, ha már tud a WCbe pisilni és kakálni. És azt hiszem, ez volt a nyerő meggyőző érv. Lényeg a lényeg: sikerült és hála Istennek, hogy adatott ez az extra vakációs hét, mert így megoldhattuk ezt a kérdést!

A héten állásinterjún is voltam, ahol pozitív választ kaptam, azaz, mehetek a következő fordulóra. Ez önbizalmat ad, amire nagyon szükségem volt már. Lássuk, mi lesz hétfőn :)

Na és Zsoltit elvittem homeopátiás orvoshoz, mert úgy érzem, másképp is meg kell közelíteni ezt a hasmenés gondot. Nagyon sok mindenben megerősített az orvos. Amit én eddig titkon láttam a gyermekben, az valóban ott van, megvan, de nem baj, hogy van. És ez, hogy valaki elismeri, hogy tényleg ott van és hogy erről kijelenti, hogy még nem kóros a dolog, nagyon megnyugtatóan hat rám. Itt konkrétan Zsolti viselkedésének autisztikus vonásaira gondolok. Na és a doki azt mondja, összetettek a Zsolti egészségügyi gondjai, amit szerre kell megoldani. De a legérdekesebb az egész közül, hogy így, 2 év távlatában is ki akarja vezetni az oltások mellékhatásait. Szerinte Zsoltinak nem kellett volna beadatni az oltásokat az első rossz reakció után, de ha már mégis beadták, akkor legalább a mellékhatásokat ki lehetett volna vezetni homeopátiás bogyókkal. És ezt most meg is fogjuk tenni. És ez is nyugalommal tölt el. 2 órát kérdezett az orvos a múltunkról, észrevételeinkről. Komolyan vett, bízik bennünk, megfigyelte a gyermeket, velünk töltött 2 nagyon tartalmas órát. Azt hiszem máris többet tud a gyermekről, mint eddig bármelyik orvosunk (és ezzel nem lenézem a többi orvost, de valljuk be, ez a homeopátia lényege: hogy lelki okokat is feltárjon). Kiváncsian várom, hogy lássam, hogy működik az orvos által felírt kezelés. Én bízom benne, hogy működni fog, mert én hiszek a homeopátiában, csak azt nem értem, miért nem kerestem fel hamarabb ezt az orvost, hiszen Zsolti fél éves kora óta megvan a telefonszáma, csak még bátorságom nem volt felhívni. Most nagyon örülök, hogy végre megtettem. Majd még beszámolok a dolgok menetéről.

És hát, hogy az élet érdekes legyen, az éjjelt a SMURDnál töltöttük, ugyanis Ferkó a tegnap este játék közben beütötte a fejét a falba és rá egy órára el kezdett hányni. A második hányás után úgy döntöttem orvoshoz fordulok. Útközben is folytatódott a jelenség és a kórházban is kidobott még két adagot magából, ezért a pediátrián úgy vélték, jobb lesz, ha átküldenek a SMURDhoz. Ott felébredt a kicsi, magához tért, játszott, kukucsizott, szaladgált, beszélt. Ezt látva azt mondták az orvosok, ejsze nincs baj és inkább nem írják fel a CT-t, hanem megfigyelés alatt tartanak 3-4 órát. Ezért szépen ágyat vetettek nekünk, vártuk Ferkó reakcióit, de hála Istennek nem volt több gond, mert úgy elaludt, hogy a neurológusnak is alig tudtam felkölteni. Hajnali 5 órakor haza engedtek és meghagyták, ha újra hányni kezd, vagy más rendellenességet észlelek, azonnal menjek vissza hozzájuk. Ma a gyerekorvos is megvizsgálta. Ő sem tudott biztosat mondani. Azt mondta, neki is úgy tűnik, hogy nem az ütés miatt hányt a gyerek, de elmondta milyen tünetekre figyeljek és meghagyta, hogy kövessem figyelemmel egész hétvégén a kicsi viselkedését. Szeretem ezt a doktornőt is, mert ő is komolyan vesz és bízik bennem és érdekli őt gyerekeim jóléte... nyilván a hagyományos orvoslás keretein belül. És ez rendben is van így, én úgy hiszem.

Na, ezek vannak most. Csomó esemény, csomó változás. Hétfőn kezdjük az ovit, hamarosan költözünk.... hátha állást is kapok.... Most már csak egy problémát kell sürgősen orvosolnom: az apósommal való viszonyomat... nem is, hanem az ittas állapotú apósommal való viszonyomat (mert ha józan, nagyon jól egyezünk). Nemsokára kiderül, miért :) 

Bölcsi - Day 2

Mikor felébresztettem a kis huncutot ma reggel, fürgén totyogott körbe-körbe a házban. Majd amint öltöztetni kezdtem egyenesen a bejárati ajtó felé vette útját. A kis ingét az ajtóban gomboltam föl rá. Izgatottan integetett táj-tájt, mikor mentünk Süsü felé. A bölcsiben sem bírt magával. Alig tudtam neki pelenkát és cipőt cserélni. Vidáman ment be a nevelő nénivel, hátra sem fordult, meg sem parittyázta, hogy én kint maradtam. 10 órakor aggódva tértem vissza. A bölcsi udvarán már nem lehetett az ablakon kiszivárgó sírást hallani, mint tegnap, sőt még a lépcsőházban sem. Megálltam a terem ajtában és körülbelül egy perc után felcsendült az én Ferkó fiam mérges sírása.... az a fajta, amikor a földre vetve magát hisztizik. Igen, megérezte, hogy megjöttem. Almát kaptak, kicsit elcsitult, majd újra sírni kezdett. Mikor végre kinyílt az ajtó  tekintetével keresett. Amint meglátott hangos, panaszkodó sírásba kezdett. Ölbe vettem és meg is vigasztalódott. Nevelő néni szerint ma nem volt baja, csak egy keveset sírt. Megnyugodtam. Hazajöttünk picurral, még egy adagot nyafogott, csüngött rajtam, de csak azért volt a hiszti, mert már álmos volt. Holnap már fél egyig marad bent. Továbbra is izgatottan várom, hogy hogyan szokja meg ezt az új rendszert....

Nagy nap

Mert Ferkó ma bölcsibe ment!

Bizony, reggel 8-kor beadtam egy kíváncsian mosolygós gyermeket és tízkor kivettem egy prünnyögő kis taknyos, pisis kölköt, aki némileg hasonlított az én kisebbik fiamra. Hát mondanom sem kell, enyhén legörbült a szám.... Na de ez az első nap.... ejsze megengedett még.... (de őszintén, a szívem szakad meg, hogy én itthon vagyok és ő prünnyög idegenek közt). És akkor miért adom bölcsibe? Mert dolgozni szeretnék (csak kapnék egy állást). S hogy miért akarok ilyen korán visszamenni dolgozni? Egyrészt anyagi megfontolásokból, másrészt pedig.... hát az alábbi blogger egész jól leírja helyettem is.... Nagyon kiváncsi vagyok holnap hogy reagálja Ferkó a bölcsit.... Fingers crossed, please!

Testvérek 23 óra 31 perckor :)

tó - totó - zötotó - autó

Haladunk, haladunk

1. Beviszem a "szipókás" üdítőt Zsoltinak. Elveszi és a legnagyobb természeteséggel odamondja nekem "Köszönöm." Az állam leesett. Hát már magától is tudja mondani, anélkül, hogy én noszogatnám?!
2. Megyünk triciklivel Mádi mama felé, mikor találkozom egy ismerőssel és leállok beszélgetni. Zsolti előre megy pár lépést, megáll, a buszokat nézi és türelmesen MEGVÁR! Hát ilyen is van, hogy nem kell futnom utána, mint egy őrült, hanem türelmesen kivárja azt a két percet?!
3. Eszi a paradicsomlevest és azt mondja magában "Molnár Szilárd Zsolt". Csak úgy a semmiből. Hát mégis megjegyezte, mikor tanítani próbáltam?!
4. Tegnap este bisztróztunk. Mondja az apja Zsoltinak: "Menj, hozd vissza a testvérkédet!" És Zsolti elmegy, kézen fogja testvérkéjét és megpróbálja visszahozni, de mikor a kis makrancos keresztbe tesz neki és meglóg Zsolti sírni kezd: "Elment Ferkó. Sem sikerült! Semmi sem sikerült!" És akkor elmagyaráztam neki, hogy ügyesen próbálkozott és megdicsértem szófogadóságáért.
5. Tegnapelőtt azt mondja Zsolti: "Halpasztát kérek." Készítettem, megette. Tegnap azt mondja: "Tortát kérek. Süssünk tortát. Együnk fehér tortát." Sütöttünk. És nem kellett készítenem hozzá sem krémet, sem glazúrt, mert ő a tortát "fehéren" kérte, azaz simán és még melegen (az én aggodalmamra) megevett belőle két jó nagy szeletet. És ha inni kér azt is elmondja, hogy hűsítőt kér vagy sima vizet. És egyre gyakrabban tartja magát ahhoz, amit kér. :)
6. Ferkó ma rám néz, elém tartja a piros autót és kristálytisztán odamondta "autó".
7. Ferkó kezére csapok mert ezeregyedik alkalommal is hiába mondom neki, hogy nem szabad leszedni a vakolatot az erkélyről és főleg nem szabad megenni, mire ő toporzékolva visít egyet, majd pont úgy megcsapja a mellette lévő porszívó csövét, ahogy én a kis kezét. Ki kellett adja magából.(Igen, tudom, tanulság levonva.)
8. Ferkó elvenné Zsolti helikopterét. Rászólok, most Zsolti játszik vele, mire ő dühében lájtosan paskolni kezdi Zsolti fejét. Rászólok "Ferkó, nem szabad, fáj Zsoltinak!", mire összekulcsolja kezét, lehajtja fejét, szégyenlősen néz fel rám és fürkészi lehet-e ebben a helyzetben a határokat feszegetni. Szigorú nézést mímelek, fenyegetek az ujjammal, mire ő lehajtja fejét és elfogadja, ez most nem az az alkalom.
9. Megszidom Ferkót: "nem szabad ledobni az üveg poharat, mert eltörik", mire ő ugyanúgy megrázza a kezét ahogy én rázom neki intően az mutató ujjam ("nana"-intés). :D 

Estére meglett a 10. pont is. Ferkó kiborított egy jó nagy adag puffancsot és Zsolti nagy élvezettel több ízben végihajtott rajtuk a triciklivel. Mikor megúnta a mókát, elővettem a porszívót és a kezébe nyomtam, hogy szedje össze maga után a szemetet. Zsolti szó nélkül fogta a porszívót és összeszedte a puffancs morzsa nagyját. Olyan büszke vagyok rá, hogy hasad szét a májam :D 

na tessék:

Mindkét fiam hányós-fosós lett ma reggelre.... :( Már meg  sem lep... Úgy látszik, nálunk ez az év slágere: egyik gyomobántalomból ki, a másikba be....

mert hogy:

Az én GUA számom 1, elemem a víz, Zsoltié 9 és tűz, Ferkó 7 és fém, Attila pedig 2 és eleme a Föld....

"Talán fél".... (óvatosan olvassátok, fokozottan személyes jellegű.... felettébb sérülékeny vagyok a témában....)

Zsoltinál egész évben visszatérő problémaként jelentkezett a hasmenés. Már mindenre tippeltük, hogy mi lehet a gond, de valahogy egyik variáns sem következetes, egyik sem győz meg. Az utóbbi időben a lelki okokra kerestem rá a neten és arra a következtetésre jutottam, hogy Zsolti talán fél valamitől, amit ő hasmenésben nyilvánít meg. És hát persze az első gondolatom az, hogy tőlem fél. "Áh, már megint túldramatizálja" - mondjátok magatokban, pedig ez most nem arról szól. Nagyon nehéz nekem ezt nyilvánosan megállapítani magamról, de teljes mértékben el tudom képzelni, hogy Zsolti fiam fél tőlem. Már  röviddel születése után olvastam a horoszkópjainkról és abban az állt, hogy én az ő elemét felemésztem... Nagyon rosszul esett akkor, de megmaradt bennem a gondolat, mint vészjelzés. Zsolti egy rendkívül érzékeny lélek. Kis nebáncsvirág. Bár úgy tesz, mintha se nem látna, se nem hallana, ő közben vételezi mindazt, ami körülötte történik. És én úgy érzem, hogy őt megrémisztik az én vulkánkitörés-szerű indulataim, a mindig változó hangulatom, a hullámvasúthoz hasonló érzelmi állapotaim. És a hasmenés azóta van nagyjából, amióta elköltöztünk és én realizáltam, hogy nem tudunk megélni önállóan és amióta ez okból kifolyólag gyakran vitatkozunk Attilával és én folyton feszült vagyok és szorongó. Míg Mádi mamánál laktunk, addig is indulatos voltam, hisz ilyen vagyok mióta az eszemet tudom, de addig nem volt hasmenéses gondunk, azt hiszem azért, mert 1. akkor nem paráztam annyira a pénz miatt, ergo nem is veszekedtem annyit Attilával, 2. a gyerek biztonságra, konstans nyugodt lelkiállapotra talált Mádi mamánál akkor is, amikor én kitörtem, vagy amikor Attilámmal összeszólalkoztunk. Most azonban nincs "mentsvára". És azt hiszem ezért fél.... Nagyon-nagyon-nagyon elszomorít ez a felismerés és tudom, hogy gyorsan tenni kell valami ez ügyben, mert különben fiaim fogják megsínyleni az én rendezetlen, fegyelmezetlen lelki világomat. Már egy ideje motoszkál bennem a felismerés, ezért vita után szoktam is mondogatni Zsoltinak, hogy ő nem hibás a vitáért és, hogy nem kell aggódnia, mert apa és anya szeretik egymást és együtt maradnak és szeretik Zsoltit is.... de most azt hiszem, nem is ezek a gondolatok riasztják meg őt, hanem inkább az, hogy nem tudja, mire számíthat tőlem. Az éjjel újrajátszódott bennem egy jelenet, amit nagyon rég nem idéztem fel magamban: amikor egy éjjel édesapa ittas állapotában elvert engem. Azóta már rég tisztáztuk az ügyet, mindenki szánja-bánja bűnét, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azóta először újraéltem azt az érzéskavalkádot is.......... Azt a rémületet, hogy apám most olyat tesz, amit addig még soha, hogy egyedül vagyok szemben vele, hogy telefonálni akarok és kihúzza a telefon kábelét a falból, amitől én még jobban megriadok, mert  Úr Isten, vajon mi következik még és kétségbeesetten dörömbölök a szomszéd ajtaján, vajon most már biztonságban vagyok? Nem is tudom, miért jutott ez eszembe ma éjjel, de végig párhuzamosan a többi képpel láttam Zsolti mély barna szemeit és megérzés szerűen nyílalt belém, hogy ennek a gyermeknek a lelkében rettegés van. És az is teljesen egyértelmű volt akkor, hogy ez a gyermek miattam retteg, mert sohasem tudhatja biztosan, hogy mire számítson tőlem.... és én most mit tehetek? Nem azért vagyok ilyen, mert szeretek ilyennek lenni... Nem, én kimondottan utálom, hogy milyen borzasztó hangulatember vagyok és kimondottan utálom, hogy én sem tudom, mire számítsak magamtól... Egy ideje, amióta az Euthyroxot szedem, mintha alább hagytak ezek a hangulati ingadozások (lehet csak bemesélem magamnak), de én igazán akkor voltam jól, mikor 12.-es koromban vegetáriánus voltam és mindennaposan jógázó.... Annyira, de annyira jó volt akkor minden és harmonikus és tökéletes, de ugye közbejött egy szerelem, ami engem éveken át felemésztett és aminek utóhatása még az, hogy nem találtam vissza igazi énemhez.... Attilával való találkozásom mintegy kimentett abból az ördögi körből, és a pszichodráma is nagyban segített, de még nem sikerült teljesen összeszednem magam, megtalálni az egykori nyugalmamat és biztonságomat, pontosabban a magamba vetett hitet és a magammal való megbékélést.... És azt hiszem ez a rendezetlen énem az én sárkányom... és bár leöltem néhány fejét, mégis tüzet okád... és most már nem csak a család és haverok "szenvedik el" (hisztisnek nyugtázva engem), hanem az én kicsi zsenge lelkű csemetéim is.... És bennük még nagy kárt okozhatok, sőt talán már okoztam is.... és ezt nehéz elviselnem és lenyelnem.... de legalább motivál.... Muszáj, tényleg nagyon muszáj rendbe hoznom magam, mert nem akarom egy életre megnyomorítani Zsoltom lelkét.... és ha most nem teszek valami nagyon hatékonyat, akkor holnap már lehet, túl késő lesz..... :(

u.i. félreértés ne essék: nem ütöm és nem verem a gyerekeimet... itt nem ilyen fajta "kártevésről" beszélek, hanem egy konstans stresszállapotról, magyarán megmondva Zsoltiban kb. a következő mondat hangozhat el reggelenként, hogy : "vajon anyám ma jó kedvű lesz-e vagy búval baszott?!"

ez és az...

Mozgalmas napjaink vannak. Minden napra műsor van. Hétfőn Juditékkal búcsú-játszótereztünk, kedden Évivel társalogtunk (évente kb. egyszer találkozunk, de az mindig ünnep számba megy és remekül telik), ma Tündés napunk volt (egész nap együtt voltunk, állatkerteztünk, játszótereztünk, tortáztunk és miden ami szuperjó :), aztán holnap babás-mamás találkozóra tervezünk menni (még kiderül, hogy én hány babával) és pénteken az én szeretett zenepedás barátaimmal ülünk össze végre már. Már csak egy mozizás kell beférjen a hétbe, hisz van egy ingyen jegyünk és akkor kimondottan tökéltese lesz :D

Na és még azt akartam leírni, hogy tegnap este zsolti szájon rúgott úgy, hogy majd kiverte metsző fogaimat (véletlenül, igaz, de könnyen elkerülhette volna egy kis odafigyeléssel) és én rácsaptam a lábára, mire ő "Szegény Zsolti". Na, mondom, jól van, és édesanya meg a fogai? Ez a szöveg amúgy a Mickey Egér Játszótere rajzfilmsorozatból jön, ami jelenleg a sláger nálunk. Érdekes, hogy nálunk a rajzfilmek lendítenek a gyerek beszédfejlődésén (nem tudom mosolyogjak-e vagy szomorkodjak az ügyön). Na de ennek a rajzfilmnek a hatására elkezdett nagyobb lendülettel szerepjátékozni a fiú, interakcióba lépni velünk (azaz, kérdésre válaszolni, utasítást végrehajtani meg hasonlók) és érdekes mondatokkal előhozakodni, mint a fenti meg "Mi ütött beléd?", "Jaj, eltűnt a vonat, nem láttad ki volt az?" meg... na most nem jut eszembe, pedig van egy pár....

És azt is el kell mondani, hogy Ferkó el kezdett mondikálni. Azt mondja: "totó" , azaz autó, sőt "ző totó", azaz zöld autó, na és persze emellett: mámá, baba, hám. De most mennem kell, mert Zsolti kér egy titkos mikkentyűt ugyanis meg kell oldanunk valami talányt, rejtélyt a vonatokat illetően.

És az önanalízisre visszatérve...

A pénteki napot egy sírós filmmel zártam, Az órák cíművel. Maga a film egésze nincs szoros összefüggésben az én belső érzéseimmel, de bizony hangzottak el benne mondatok, gondolatok amik most kimondottan jól fogtak nekem, különösen a következő: hogy néha a társadalom szemében rossznak tekintett dolgok hozzák a várva várt megváltást az embernek (a filmben: társadtól megválni szabaddá tehet, nem kívánt család-anya állapotból kilépni boldoggá tehet). Ez olyan értelemben vonatkozik rám, hogy bevallani és felvállalni, hogy nem vagyok jó háziáasszony és nem óhajtok tovább gyereknevelésin maradni NEM TRAGÉDIA, attól még lehetek szerető társ és szerető édesanya és amennyiben magamra próbálom erőltetni ezeket a szerepeket, amikre az ember vagy születik vagy nem, akkor csak egyre boldogtalanabbá teszem magam, amit leginkább párommal és gyerekeimmel való kapcsolatomban fogok/fogUNK leginkább elszenvedni. Úgyhogy tessék: BÉNA HÁZIASSZONY VAGYOK és bár nagyon-nagyon szeretem gyerekeimet, úgy VÁGYOM MUNKÁBA ÁLLNI, mint vízre a sivatagban bolyongó. Na. Leírtam. Ez van. S innen arrafelé nem fogok törekedni, hogy valami másnak tűnjek, nem fogok törekedni, hogy valami mássá válljak, mint ami belülről fakad és ha nem lesz kedvem mosogatni, igenis megmondom Attilának, hogy mosogasson ő el, mert én ma nem vagyok hajlandó és igenis el fogom vinni pici legényt a bölcsibe és nagyon fogjuk élvezni mindketten a délutáni újra találkozást, amikor megújult erővel koncentrálhatunk majd egymásra.... legalábbis ezt remélem... Ja, és Szendi Gábor továbbra is üzen, mert azt mondja, hogy "a jövő még annyira sem létezik, mint a múlt. Jövő időben beszélni valójában nem más, mint a vágyakat és a félelmeket majdani cselekvésekbe és történésekbe kivetíteni. A jövő egy htaékkony önbefolyásoló eszköz.(...) amivel irányítjuk a jelenünket." És azt is mondja, hogy míg az optimista számára a kivetítő jövő húzóerőt jelent, addig a pesszimszta kivetíti negatív feltevéseit a jövőre is és azokra úgy reagál, mint létező dolgok volnának és "elveszi velük saját kedvét mindenféle remek dologtól."  És ez az üzenet újra és újra megtalál engem, ezelőtt félévvel a Titok film kapcsán (aminek hatása részlegesen be is jött), most így.... Kénytelen vagyok észre venni, hogy ez jelzés nekem, hogy vetkőzzem le azt a sok-sok pesszimista gondolatot, ami egyre inkább átszövi mindennapjaimat és valahogy rá kell vegyem magam, hogy ténylegesn higgyek Szendi szavaiban, miszerint: "Miért is ne dönthetnénk úgy, hogy mi határozzuk meg a jövő kialakulását? (...) lerázhatjuk magunkról a jövő bilincsét, ha felfogjuk: a jövő az lesz, amivé tesszük." (Minden idézett a Belső utakon című könyből származik.:)

Hirtelen döntés AKA Szuper kiruccanás

Hazajöttek sógornőmék kirándulásukból és felvetettük az ötletet, hogy talán jó volna együtt is elmenni valahová, hogy beszélgethessünk és hogy a gyerekek játszanak együtt, mert nagyon jól talál a szó a 4 csemete között. Majdnem éjfél volt, amikor eldöntöttünk, hogy igen, megyünk egy két napos, sátorozós kiruccanásra. És másnap el is mentünk, nem találjátok ki, hogy megint Vármezőre (ez volt a legkézenfekvőbb, főleg, hogy egy sóstavas fürdésre is számítottunk, amit végül lelőtt az eső). Ezúttal Józsiék udvarán szálltunk meg és a gyerekek nagy örömére sátrat húztunk fel, kettőt is: egy kicsit, ami csak addig volt érdekes, míg Juditék föl nem húztak egy nagy sátrat, ahol aztán jót fogócskáztak a gyerekek. Remek volt a ruccanás, a hangulat, sétáltunk erdőben, locsiztunk patakban, szalonnát, kolbászt sütöttünk, sőt, este gyermekeink a tábortűz meleg pattogása mellett merültek álomba. Éjszaka Zsolti kicsit problémázott a sátorban alvás miatt, de apával átöleltük s ismét álomba ringattuk, majd Ferkót is, aztán apát felkentük a sátor falára és mi hárman kucorogtunk a sátor apa felőli felében, a másik felet meghagyva a rókának, ha netán mellénk feküdne... :) De tényleg, nem tudom, hogy csináltuk, hogy az egészen besűrűsödtünk egy három személyes sátor fele részébe?! Aztán reggel konstatáltam, hogy van egy ázott papucsom és egy fél száraz cipőm, illetve, hogy Zsolti kinőtte a szürke cipőjét és hogy Ferkónak nem hoztam csukott cipőt... (ki a franc számított ilyen hosszú szárazság után arra, hogy pont ezen az egy éjjelen szakadni fog az eső?) Na, de nem csináltunk nagy dolgot az ügyből, kölcsön cipővel, dupla zoknival megoldottuk. Na és akkor lófráltunk még egy adagot, majd hazafele jövet pizzáztunk is egyet és itthon várt az édes meglepetés, ami tökéletessé tette az egész kirándulást: csillogó-villogó ház, mosatlan felszámolva, szennyes kosár üresen, hűtő leeresztve/kitakarítva, ágynemű cserélve, ebéd megfőzve, még soroljam? Mádi mama tündérkedett nálunk és ezért millió-millió puszi neki, mert így tényleg egy tökéletes kerek egésszé varázsolta a lazítós hétvégénket! Na és akkor itt maradtak nálunk Juditék és beszélgettünk, a gyerekek jót játszodtak és úgy dőlt ki mindkét fiú, hogy nem kellett perceken át ringatni őket :)

Gyönyörű két nap van mögöttünk, fel is töltődtem pozitív energiával rendesen :)

Filózás

Töröltem az előző posztot, mert kiírtam magamból ami kikívánkozott, talán igenis egyoldalúan és nem akarok megbántani senkit.... De ma egész nap rengeteget filóztam azon, hogy miért is lett ilyen sikertelen a kiruccanásunk. Persze a külső körülmények is nagyban hozzájárultak, de valami más is rejlik az egész mögött: az engem emésztő örökös és kényszeres megfelelési vágy. Mindig bennem van egy túlzott óvatoskodás, hogy nehogy valaki mást megbántsak, nehogy valaki mást megzavarjak, aztán ebből a túlzott óvatoskodásból létrejövő feszültség alkalomadtán robban. Persze más nem látja bennem a rejtett aggodalmaskodást, csak azt látja, hogy robbanok. És akkor elkönyvelnek hisztis, szeszélyes nőként. És utálom, hogy ennek látnak, utálom, hogy mindenki más szemében ez vagyok... Hónapok óta figyelgetem, hogy nem merek társaságba menni, mert attól félek, megint hibázok valamit, például túl sokat beszélek, vagy rossz hangnemet használok, vagy naivan nyilatkozom valamiről, vagy én megsértek akaratlanul valakit, vagy butaságot mondok, netán elrontok valamit... Az elmúlt hónapokban majd mindenkivel a környezetemben keletkezett kisebb-nagyobb konfliktusom, amit lehet más rég elfelejtett, de bennem dolgozik.... és ha mindenkivel konfliktusba kerülök, az csak egyet jelenthet: hogy bennem van a baj.... De képtelen vagyok rájönni, hogy mi is a bennem rejlő bajnak a nyitja... Most épp munkát keresek és borzalommal gondolok arra, hogy ha felvesznek valahová, ismerkednem kell emberekkel.... emberekkel, akik első látásra majd jó véleményt alakítanak rólam és akiknek kis idő teltével valamilyen szinten csalódást okozok, mert folyton hibázok, vétek valamit, hirtelen indulatból mondok vagy teszek valamit, az meg őröl belülről szüntelen s míg más fittyet hány az ügyre én elefántot csinálok belőle és aztán robbanok... mások számára látszólag a semmiből... Ez most egy mély pont. Belátom. Tudom. Valamin változtatni kell. Legszívesebben pszichodrámáznék kicsit, mert az nagyon segít, de arra pénz most nincs... És akkor próbálok lélekbúvárkodni magamban, elvégre magam is terapeuta-féle volnék, vagy mifene... de ez sem megy, hisz sosincs elég idő rá.... Na de olvasgatok... olvasgatok választ remélve... és sírok is mellé egy kicsit, mert az is segít... nem mintha tudnám miért sírok, de attól még csorognak a könnyek.... Olyan jó lenne elölről kezdeni, újra programozni a személyiségemet.... s a fene egye meg, azt sem lehet... Pedig sokszor érzem úgy, már alapból mindent elrontottam... És most már nagyon intenzíven érzem, hogy valamin nagyon-nagyon-nagyon változtatnom kell....

És akkor jön Szendi Gábor és azt írja "nekem", hogy: "A múltról úgy szoktak az emberek beszélni, mintha létezne. Maga az idő egy fikció, valójában a változás sebessége. (...) Amikor egy terápiában valaki a múltról beszél, valójában egy szelektív emlékezeti beszámolót ad, de ez egy sajátos és meglehetősen pontatlan megfogalmazása annak, hogy milyen most. Az emberek nem múltbéli események miatt szoronganak, hanem attól, amilyenek most. (...) A személyiség a múlt lenyomata, de nem mechanikus lenyomata. Tehát nem a múlt határoz minket, hanem a jelen, ahogy most érzünk, ahogy viselkedünk. Mi ennek a tanulsága? A lenyomat átírható. (...) Bármikor dönthetünk úgy, hogy mától másak leszünk. De ez csak akkor megy, ha félretesszük a determinizmusról meg a múltról alkotott nézeteinket." Hát a vágy azonnal megszületett bennem: egy új ént akarok. Ahhoz hasonlót, amilyen 12. osztályos koromban voltam. És meg fogom valósítani.... még nem tudom hogyan, de a szándék erős és most már nyilvános.... sőt, azt hiszem a jóga könyvemet is előveszem, mert most úgy érzem, első ízben az is segíteni fog....

Ma van a szülinapom-pom-pom-pom-pom....

És ma Ferkó 1 éves lett! Isten-Istenem, hogy eltelt az idő. Csak most álltam nagy meglepetten a terhességi teszttel a kezemben, Mikulás napján, és csak most volt, hogy félve-örvendve hívtam Attilát, hogy elmondjam neki, ismét babát várunk. Meglepetésként csöppent be hozzánk ez a drága gyermek és nem tudom, hogyan hálálhatnám meg a jó Istennek ezt a gyönyörű meglepetést. El sem tudom képzelni az életemet e két kisfiú nélkül. Rakoncátlankodásaikkal együtt fényt hoznak mindennapjaimba, erőt adnak és mosolyt, mosolyt, megannyi mosolyt, lépten nyomon. Drága kicsi Ferkóm, Isten éltessen téged, adjon neked erőt és bölcsességet, hogy nőjj nagyra egészségben, boldogságban! Drága Zsoltikám, téged pedig arra kérlek, hogy vezesd öcsikédet felfedezéseiben, mutass neki jó példát és gondoskodj róla erőd szerint.   Köszönöm, édes fiaim, hogy vagytok nekem!

Ja és azt majd elfelejtettem hozzátenni, hogy ma egy ezer idegen anyuka megmentette Ferkót egy minimum fejtöréstől. Ugyanis a kicsi kibontotta a babakocsi ővét és mászott volna kifelé. Én nyugodtan hagytam, hisz úgy tudtam, az őv visszatartja és épp mikor már esett volna fejre, a Florea polgármesterünk tikkje szerint kövezet sétányra, az anyuka megragadta ruhájánál fogva a kis lúrkómat és visszaültette a babakocsiba. Hát mondanom sem kell, egy őrangyal bújt el abban az anyukában. Ezúton is köszönöm, hogy megmentette Ferkó fiam buksiját!

"gyöngyszemek"

Zsolti a tegnap este: - Sötétség van. (meggyúl a lámpa a lépcsőházban) Kisütött a villany! :)

Ferkó tegnap szorongatott valamit a markában és huncutul odahozta nekem és a tenyerembe tette. Mondom neki: -Mit hoztál nekem Ferkó? Zsolti azonnal felállt az asztalától, odajött hozzám kérdezve: - Mit hozol neked Ferkó? (amúgy csak egy kis összegyűrt sztaniol darab volt :)

Ja és Ferkó ha zenét hall, azonnal tapsolni kezd. :)

Néhány szóban

Ferkó már tapsol és tájt is integet, reagál a nevére és intésekre, imád locsi-pocsilni, labdázni, játékautót TOLOGATNI!!!!! és kereket forgatni, babrálni.

Zsolti ha megszídódik, huncutkodva próbálja elkacagni, nem tudom eldönteni, érti-e ilyenkor a szidás lényegét. Egyre szebben konverzál az én nagy örömömre. Ő is imád locsizni és az új, piros szandáljában minden nap kiszakít egy pár zoknit.

:)

Az Update-ból kimaradt:

Az utóbbi időben Zsolti folyton a szürke, átmeneti, a mostani melegekhez képest mindenképp borzalmasan meleg cipőjét kérte, ha kimentünk valahová. Ferkónak, pedig egy Zsoltitól megmaradt cipő sem jó, csak a téliek, ezért a kölköt zokniban vagy mezítláb hagytuk császkálni játszótéren, homokozóban, bárhol. Tegnap kissé megelégeltük édesanyával a helyzetet és mami felajánlotta, hogy vesz a gyerekeknek egy-egy normális cipőt. Hát, természetesen nem utasítottam vissza, főleg, hogy mindkét szandál, amit vettem tavasszal Zsoltinak elszakadt és Ferkó is egyre többet akár kimászni a kocsiból.... A kicsinek nagyon nehezen kaptunk cipőt, ugyanis borzasztó torkos lába van és egyszerűen nem tudom felhúzni a cipellőket lábacskájára. Végül, nagy nehezen, kaptunk egy kis szandált, ami oldalt teljesen kinyitható, így simán behelyezem a lábát és a tépőzárral az ő méretére igazítom. Zsoltival más volt a gond: nem volt hajlandó felpróbálni egy cipőt sem. Mikor már kezdett elszakadni a cérnánk, Zsolti el kezdte mondikálni, hogy Piros csizmát tátának! Na ennyi kellett maminak és nekem, eldöntöttük, hogy felpróbáltatunk vele egy bordó-piros szandált. Csodák csodája: az úrfi megengedte. Kérdem az eladónőt, más színben nincs, mondja van bézsben, de édesanya rámszólt, hogy ez volt a Zsolti választása, kvázi kérése, nem ártana tiszteletben tartani. Igazat adtam neki és így lett Zsoltinak piros szandálja, amit nagyon imád. Még ma is mosolyogva mondta nekem,  mikor sétára készülődtünk, hogy Húzzuk fel a piros szandált!

Ja és ma csokitortát sütöttünk ketten Zsoltival, Kavarom a levesem stílusban diszítettük (értsd csiga formában) és a Krisztina receptjét követve végre sikerült elkészítenem életem első tökéletes állagú piskótáját.

Még egy édes jelenet a mai napra: mikor adtam fel a pelust Zsoltira, azt mondja nekem az úrfi Állj meg, na!... hát mit mondjak.... magamra ismertem... 

Na és ami még elmondandó, hogy Ferkó nincs valami jól... Remélem csak a fogbújás kavar be az úrfinak, de nekem úgy tűnik, nincs jól a kisfiú: zsimbes, aluszékony, sokat fekszik a földön és még vannak olyan gesztusai, amik szokatlanok és amik bennem azt a gyanút keltik, hogy valami nincs rendben vele. Tényleg nagyon remélem, hogy csak a fogacskájától van mindez....

Update

Nagyképű leszek: kedd óta elméletileg kommunikációs és közkapcsolati szakértő is lettem.... Rengeteget kínlódtam ezért a licensz vizsgáért. 2008 óta hanyagolom és most azt mondtam, muszáj letudnom már, mert idegesít, hogy egy folyamatot lezáratlanul hagytam. Persze a lehető legrosszab évet választottam. Kb. 3x írtam újra a dolgozatomat, hogy megfeleljen az idéni követelményeknek, 2 hét alatt kellett bevágnom úgy 400 oldalnyi tananyagot, sok fejetlenséggel és utolsó percbeni rohangálással járt az egész, mert semmi sem ment úgy (már az egyetem szintjén sem), ahogy az kellet volna menjen. Na de lényeg a lényeg: az írásbeli vizsgám meglepően jól ment (a befektetett tanulási időhöz képest) és nyolcast kaptam, ám a dolgozat védésemen nem sikerült egy hullámhosszon lennem a szakma romániai atyaúristennőjével, Coman Cristinával, aki a védésen kvázi szétszedett és majdhogynem a pofámba vágta a dolgozatot nagy elégedetlenségében (mert nem arról szólt a dolgozatom, mint ő hitte a cím alapján). Jó, én is fáradt voltam és nem volt életem legjobb prezentációja, de abban biztos vagyok, hogy nem annyit ér dolgozatom, mint aminek ez a nő tekintette. És főleg nem két apró gyermek mellet, két hét alatt megírva, hosszú és naprakész könyvészettel. Én nem szégyellem írásomat, sőt büszke vagyok rá, hogy képes voltam létrehozni körülményeim közt. Na, de ezt más nem így látta, így 8,66-ot kaptam a védésen (nagyon számítottam egy 9,50-re). A végső eredmény tehát 8,33, ami nem egy rossz jegy, de marad a keserű szájíz, hogy nem voltam képes megvédeni több hónapnyi lelkiismeretes munkámat, családomtól ellopott időmet, gyerekeimtől megvont törődést.... Ez van. Kész. Lejárt. És hogy ez mind megtörténhetett családom, barátaim segítségének köszönhető. Köszönöm Édesanya, Ilonka mama és Ervin tata, köszönöm Krisztináék, köszönöm Tünde és Karesz, Emese, Eszter, Nagyi, dédiék, köszönöm Fülöp Otília, Ungár Judit, Imre Attila, na és különösen köszönöm Attilám, Zsoltom és Ferkóm a segítséget, bíztatást, türelmet, jó indulatot. Nélkületek ezt a vizsgát, nem tudtam volna lebonyolítani.

Más témára térve, el kell mondanom, hogy Zsolti egyre ügyesebb és ügyesebb. Ugye, két hétig Krisztináéknál tartózkodott, ahol rengeteget fejlődött. Egyre jobban értekezünk, szépen beszélget és   ami egy nagyon új dolog: mikor játszik, mondikál magában. Ma pedig azon lepődtem meg, hogy milyen ügyesen festeget. Elővettünk egy kifestőst, ő meg azt mondta Kifestem a virágot kékre! és vette a ceruzáját és nagy odafigyeléssel festegett, hogy nehogy kimenjen a vonalból. Az első szirom minden túlzás nélkül tökéletesre sikerült, a második sziromnál ici-picit kiment a vonalból, mire ő Ez nem sikerült! és összefirkálta művét. Aztán továbbra is próbálkozott, de még nincs türelme hosszan bíbelődni ezzel. Ami viszont engem ledöbbent, hogy egyáltalán képes pár perc erejéig erre figyelni és SIKERREL JÁRNI (jogtalanul elégedetlenkedik) és ami nagy örömet szerez: már nem reszket a keze (régebb írtam, hogy festegetéskor erősen reszket a keze). Mindkét kezét használja egyelőre és ugyanolyan ügyességgel, de talán nagyobb előszeretettel a bal kezét. Még annyit Zsoltiról, hogy az elmúlt hetekben nagyon hisztis volt, alíg lehetett bírni vele, de amióta nem kell elmennie itthonról minden nap, lenyugódott és sokkal-sokkal kezelhetőbbé vált (jól sejtettem én, hogy a dacolás annak a jele, hogy elküldöm itthonról).

Ferkóról meg azt kell elmondani, hogy egyre ügyesebben jár-kel, most már sietni is tud. Fel-le közlekedik az ágyról, felül a Zsolti lábbal hajthatós autójára (mindezt egyedül), sőt, a múlt héten felmászott a földre helyezett fénymásolónkra, onnan a székre és már készült tovább mászkálni csak közbeszóltam. Kezd játszani a nyelvével, utánoz engem, ha kiöltöm vagy más nyelvgyakorlatokat végzek, galagyol magában és magyaráz, hej, de hogy magyaráz. Mikor akarja, megmutatja, hol az orrom, szám, szemem. Mindemellet sokat kedveskedik, huncutkodik (nagyon jó humorérzéke van), kukucsizik és eszik, mint Micimackó, reggeltől estig megállás nélkül, pocakja feneketlen gödör. :)