Kinda nagyon büszke

Büszke vagyok a nagy  fiamra. Tegnap leültünk diót törni és végig segített nekem Zsolt fiam. A kalapácsért nem kellet harcolni, mert nem bizgette a fantáziáját az úrfinak, de a diókatonákat szépen sorba állította a lapítóra. Talán egy órát tartott az akció és Zsoltim végig mellettem szöszölt. Gurultak ide-oda a diók, megrakta a teherautóját velük kis dióhéjjal fűszerezve, aztán autózott végig a lapíton két kalapácsütés között s közben énekeltünk, igen, énekelTÜNK. Méghozzá azt, hogy Hull a pelyhes fehér hó. Kicsi Zsolti hamar megtanulta a dalocskát, végül már a szavakat is egész jól ejtette és este bemutattuk a nagy tudományt tátának. Meg volt ám lepődve!!! Tésztát is sütöttünk tegnap, elméletileg, gyakorlatban tésztát is sütött Ilonka mama Zsoltival... Együtt gyúrták, göngyölítették a kis babacsókokat, tették a tepsire, vagy mellé, aztán Zsolti kiszedte amit mama a tepsibe tett, vagy megnyomkodta, vagy na, kontárkodott ahogy tudott... Volt ott ám móka és illat és nevetés, míg Ferkó a fáradtságtól olyan sírásba nem kezdett, hogy jó 40 percig nem tudtuk csitítatni... Na, de nagyon elégedetten tértem nyugovóra, hogy milyen ügyes volt ez az én nagy fiam.... Mára is programunk van: fahéjas csillagokat készítünk, ha sikerül... :)

Kinda

Zsolti fiam rengeteget mondd újabban. Mindent, de mindent ismétel utánunk, mint egy kis papagáj. A tegnap édesanya szólított nevemen, mire a fiam rögvest utána ismételte Kinda. De mikor jöttünk el Mádi mamától és köszöntünk az úrfinak, azt mondta sanya (édesanyából rövidítve). Ezt ma is megismételte, mikor telefonon beszéltünk és ma még azt is hozzá tette gyeje, csak azt nem tudom, hogy ez még mindig nekem szólt, vagy Mádi mamának.. :)

Ferkót már nem lehet ágyon hagyni egyedül. Azonnal forgolódni kezd, ha meg nem, akkor bármi mozgathatót megragad maga körül és arcára húzza. Ezért innen arrafelé inkább a földön fog tartózkodni, ami ugye megint veszélyes, mert Zsolti időnként megfeledkezik magáról és végiggyalogolna a kicsin, ha meg nem  védenénk őt....

Ma lazáztunk apjával. Szombat a szabadnapunk. Rengeteg dolgom lett volna, de szinte semmit nem valósítottam meg belőle, mert múlt éjszaka nem nagyon hagyott aludni Ferkó... Azt hiszem bújnak a fogai, de gyakran vigasztalhatatlanul felsír, még akkor is ha cicin van... Ez a nap hát elúszott, de legalább lazítottunk egy kicsit, néha ez is kell... Olyannyira, hogy forralt bort készítettem, amit nagy ügyesen felborítottam s így lepecséteztem két abroszomat és a nagyszoba fügönyét meg sötétítőjét... De az Amwayes csodaspray megint kihúzott a pácból. Azonnal befújtam a hatalmas piros foltokat a folttisztítóval, majd beraktam a mosógépbe egy gyors mosásra. A foltoknak semmi, de az ég világán semmi nyoma... :)

Ennyi mára.

Teljesítmény

Ma Ferkó többször is átfordult hátról hasra... :D Siet a fiú... nem tudom, hová, de siet....

20 centin múlott az élete

Hála a jó Istennek azért a 20 centiért! Ennyin múlott, hogy Zsoltit ma nem ütötte el az autó...

Az úgy volt, hogy elmentünk sétálni. Azt már mindenki tudja, Zsolti milyen eleven, ezért kénytelen voltam kocsifogságban sétáltatni őt, mióta Ferkó megszületett. A múlt héten azonban azon gondolkodtam, hogy azért egy két és fél éves gyereket nem kényszeríthetek folyton kocsiban ülni, pláné, hogy Ferkó érkezéséig inkább a gyalogos sétákat szorgalmaztam. Ezért kipróbáltam a motoros sétát. Zsolti meglepően ügyesen és szófogadóan közlekedett vele, ezért meggyőztem magam, hogy vállaljam a továbbiakban is a motoros sétát. Ma is így sétáltunk, de biztonságból magammmal vittem a kocsit is, mert a pénteki sétánk alkalmával is úgy elfáradt Zsolti, hogy a hátamon kellett hazahoznom (miközben kenguruban Ferkó is ott lógott a nyakamon). Na visszatérve a mai naphoz, találkoztunk Rékáékkal és úgy sétáltunk tovább, különösebb gondok nélkül, míg el nem értünk a Mádi mama közelében lévő játszótérhez. Itt Zsolti folyton átment volna az úton Mádi mama felé. Sikeresen visszatérítettem vagy 66x. Ekkor Réka felajánlotta, hogy fut ő egy kicsit Zsolti után, hogy ne én szaladjak folyton a picivel a nyakamon. Persze, Zsolti nem hagyta magát, megint Mádi mama felé vette az utat. Réka elment vele egészen a tömbházig, majd visszacsalogatta a játszótérhez. Ezalatt Matyi, a Réka apróbbik csemetéje felsírt, Sára pedig lipinkázott. Jeleztem Rékának, hogy cseréljünk és elindultunk egymás felé. Csakhogy Réka alig tett meg 3 lépést felém, Zsolti hirtelen megfordult és irány le az útra. Kiáltoztam Zsolti után, hogy álljon meg s szaladtam, ahogy bírtam, de ő a motorral kétszer olyan gyorsan haladt mint én utána. És ekkor majd szívgörcsöt kaptam, mert láttam a garázs egyik végében, hogy jön az autó és azt is láttam, hogy Zsolti a garázs másik végén mit sem sejtve épp kifut az autó elé. PÁR LÉPÉSSEL VOLTAM MÖGÖTTE ÉS EGYSZERŰEN NEM VOLT MIT TENNEM, HOGY MEGÁLLíTSAM A KÖLYKÖT! Ordítottam, hogy "Zsolti, állj meg", de az én drága szófogadó fiamnak mind ordíthattam. Hála a mennyei gondviselésnek, hogy az autó normális sebességgel közlekedett és a sofőr is elég figyelmes volt és még időben fékezett. 20 centi! Szegény sofőr falfehér, én valószínüleg úgyszintén. A gyermeket feltuszkoltam a járdára, kiráztam a lelket belőle, ordítottam, mint egy őrült, rácsaptam a fenekére és úgy öleltem magamhoz, bőgve, krokodil könnyekkel. Életemben még így nem ijedtem meg soha. Egész testemben remegtem. És a gyermek észre sem vette, hogy milyen veszélyben volt. Meg sem ijedt az autótól. Csak akkor kezdett el sírni, mikor én képemből kikelve ráztam és öleltem egyszerre. Alig tértem magamhoz utána, még most is émelygek, de ki kell írnom magamból, hogy levezessem a feszültséget.

Szegény gyermeknek itthon is ordítóztam még egy negyed órát, pedig ő valójában nem hibás... Végtére is, senki nem hibás... De egy két és fél éves igencsak eleven gyermek és egy 4 hónapos pici sétáltatása nem  EGY emberes műszak. Rékának sem könnyű, pedig Sárája igen értelmes és szófogadó gyermek, meg nem is futkorászik annyit, mint Zsolti. Ezt nem lehet egyedül csinálni... azaz lehet, de akkor vagy a nagy gyermek van mozgásképtelenné téve, vagy ilyen életveszélyes helyzeteket vállalunk.... Most mellettünk volt az isteni kegyelem, de holnap? Ja, vagy holnap nem megyek sétálni, sem holnapután, sem azután, sem azután és felnevelem a gyermekeket a balkonon... Elvégre bébiszittert nem tudok megfizetni, a Zsolti életét többet nem akarom kockáztatni s akkor más megoldásom mi marad?

Ez volt a második alkalom, hogy az autó majdnem elütötte Zsoltit. A múltkor a járdán volt veszélyben..... mert ugye, már a járdán sem tudhatom biztonságban a gyermekeimet.... Szóval.... én nem tudom, mikor tanulja meg Zsolti, hogy az útra nem szabad lelépni, vagy hogy engdelemeskedjen, mikor azt mondom "Állj meg!", hogy megfogja a kezem, mikor én azt kérem tőle, de ameddig ezek a dolgok nem működnek ÉN TÖBBET MEG NEM INDULOK EGYEDÜL KETTEJÜKKEL! 

Update

Zsolti vasárnap óta szenved és ennél fogva zsimbes. Úgy sejtjük, hogy a bal hátsó foga készül kibújni, de lévén, hogy semmi látható elváltozás nincs a fogínyen, aggódom, hogy nehogy valami másról legyen szó... Mindenesetre, a kicsi drága azt mondja "fáj szája" és a hűtőnél a gyógyszerét kéri (Nurofen), amit maga be is vesz majdnem egyedül!!!!! Na ez, mármint a gyógyszer beadása, egy hónappal ezelőtt még fél órás harccal, visítással, izzadással, lefogással, földreteperéssel, szidással, veszekedéssel és lelkiismeret furdalással járt. Aztán hogy most mi a helyzet: a. rájött, hogy a gyógyszer bevevése nem is a világ vége vagy b. annyira fáj valamije, hogy inkább beveszi a gyógyszert, hogy szűnjön... én nem tudom, de remélem az előbbi és nem utóbbi... Hála Istennek, a  gyógyszer hat, így az adagolás utáni "ááá-háááááááá" nyávogások száma jelentősen csökken és egy-egy mosolyt, esetleg nevetést is ki lehet csikarni a fiútól, de azért látszik Tücsök szemén, hogy valami nincs rendjén... Zsimbelés ide, sírdogálás oda, Zsolti fiam a héten rengeteget kezdett mondani, mindent ismétel, és kezd magában is beszélni.... A minap játszódtunk:

Mutatom egy hangos könyvből az állatokat és kérdem: Ez mi? 

Zs: Ejz mi? 

Én: Nem, nem! Mi ez? Kacsa? 

Zs: Katsa 

Én: S ez mi?

Zs: Ejz mi?

Én: Nem! Mondd meg szépen mi ez! Malac.

Zs: Majasz

Én Na és ez mi?

Zs: (Zsolti már ismételné utánam, hogy ejz mi, de a képre nézve benn akad a szó és nagy csodálkozva rám néz, majd elégedetlenül azt mondja:)Bá-ány.

Attilával hatalmasat nevetünk, megdícsérjük a fiút, kérdezem a következő állatot, érkezik is a válasz, ugyanolyan stílusban: Tején.... :D

Ferkó is újdonságokat művel. Hangicsál sokat. Nagyon különleges hangja van. Erős, férfias és kicsit torokhang. Nagyon specifikus a hangszíne és én nagyon élvezem. Olyan különös felfedezni, hogy mi mindenben különbözik a két kicsi pasi.... Na de emelett Ferkó forgolódni is elkezdett. Hátról pillanat alatt oldalra fordítja magát és csak egy hajszál választja el attól, hogy hasra is átforduljon. Egész ügyesen ül, hason pedig hosszan fenntartja fejét és most már nem kinyújtott karral próbálja felemelni buksiját, hanem nyugisan könyököl. Azt is el kell mondani, hogy ez a hét és fél kilós úrfi, ma reggel kibontotta az egymásba láncolt kocsizörgőket, amit az ágya fölé szoktunk kifeszíteni. Egész nap úgy maradtak a zörgők, csak úgy lógtak a kiságy oldalán. Délután pedig a manó addig játszott az egyik ilyen lógó micsodával, míg elszakította!!!! Na, mondom, úrfi, jó erőben vagy, jobb lesz nem ujjat húzni veled.

A sétáinkba újdonságot próbálunk bevinni. Mióta egyedül kell sétálni a két kicsivel, Zsolti többnyire kocsifogságban "szenved". Most azonban, lévén, hogy lepattant a kis sport kocsink, kénytelen voltam más megoldást találni és venni a bátorságot, hogy Zsoltit gyalog vigyem, vagy motorral. Nagy meglepetésemre a motorozás eléggé elviselhető, mert messze szófogadóbb így Tücsök, mint gyalogosan. Azért vannak pillanatok, általában hazafelé menet, mikor legszívesebben kifutnék a világból.... Nem elég, hogy másfél órája cipelem a ruhákkal, kenguruval együtt 8 kilós Ferkót, még kiflit is viszek a kezemben, még járdán közlekedő autókat is figyelek, de még Zsolti féle hisztiket is rendeznem kell, mikoris Zsolti nem hajlandó arra menni amerre én kérem, vagy ölbe kérezik, vagy egyszerűen ledobja magát a földre, mert már fáradt... Persze, rendszerint az ilyen jeleneteket az idősebb, semmi dolguk sincs egyének megbotránkozva néznek végig és fejüket csóválva néznek rám megvető szemmel, hogy jön, hogy nekik ugorjak. Megnézném, ők mit csinálnának a helyemben. De nehogy azt higgyétek, hogy vaegyszer a segítségét ajánlja valaki... Ó, nem.... Hacsak arra nem jár egy ismerős, mint például Ilike néni múlt szerdán, aki megmentett épp egy másodperccel azelőtt, hogy a kimerültségtől elsírjam magam. Becsület szavamra, a két gyermek egyidejű sétáltatása jelen pillanatban számomra a legborzalmasabb pillanata a napnak és felér 3 órányi kemény kickbox-fitnesz edzéssel..... Ezért van, az, hogy mikor Rékát látom sétálni Sárával és Matyival, nagy lazán, üdén, a legnagyobb nyugalommal és kézenfogva, akkor az irigység öl meg, hogy miért nem sétálhatunk így bár legalább néha-néha. Na de ez van. Az én nagy fiam séta közben folyton futkorászik, mindenhová felmászik, galambot kerget, minden egyes pocsolyába, gödörbe belelép, lépcsőzik, virágot tapos, kavicsot dobál, sárba ül, trapol körbe-körbe a beszélgető emberek körül, futtában hasravágódik, meg hasonlók... és talán, amennyire fárasztó is, ez mégis így van jól. :)

Mikulás járás