Ervin tatánk készített annak idején egy gyönyörű szánkót nővéremnek és nekem. Gyönyörű nagy szánkó és remekül siklik.
Emlékszem, minden télen tata kivitt minket a kertbe vagy az erdőre és hógolyóztunk, hóembert, hóvárat építettünk, szánkáztunk nagyokat! A szállítás is mindig szánkóval történt, mikor elegendő hó volt. Van néhány emlékképem, amint tata szánkán visz át bennünket a Kövesdombra... Gyönyörű emlékek ezek. Mama mindig gondoskodott rólunk, vasalt, főzött, tanult velünk, tata pedig a szórakozásért volt felelős. Egy télen mama azzal költött, hogy másszak csak fel a konyhakredencre és nézzek ki az ablakon. Hetek óta vártam, hogy hulljon már a hó. Hát, amint kinéztem az ablakon, minden ragyogó fehér volt. Ki is szökött az álom a szememből azon nyomban s már alig vártam, hogy lemenjünk játszani. Hóembereket építettünk tatával. Pontosabban hármat. Tata elővarázsolt néhány ív újságpapírt és együtt türögettünk csákókat a hóembereinknek. Gyönyörűek voltak. Sokáig játszódtunk körülöttük, aztán mikor fel kellett menni nagyon elkeseredtem, sajnáltam a hóembereket. Tatának azonnal fantasztikus ötlete támadt: vigyük fel az egyik emberkét. Csodálkozva néztem rá: egy felnőtt ilyent mond, hát elolvad az a hóember. No, de ezt a gondot is hamar megoldotta tata és a hóember egy kerek napig lakott a fürdőkádban, míg reggelre csak a csákója maradt meg....
A családom mindig gondoskodott, hogy megannyi gyönyörű emléket gyűjtsünk. Én is szeretném ezt biztosítani gyerekeimnek. Borzasztó lehangoló volt ma az időjárás és úgy nem volt kedvem kimozdulni a házból, de hát mikor kinézve az ablakon megláttam a gyönyörű nagy havat, elgondolkodtam egy hajdani ígéreten. Decemberben, az első nagy havazásokkor mi kórházban voltunk Zsoltikával. Mire hazaértünk megenyhült az idő. Tátáci aggódva tartotta ölében kicsi bágyadt fiát, az ablak előtt állva. Nagyon megható látvány volt, amint magához szorította kicsi csemetéjét és majdnem prünnyögve súgta neki: megígérem, hogy februárban elviszlek szánkázni... És ma volt az a februári nap, mikor Attilám eleget tett ígéretének.
A vár melletti bulevárdra mentünk ki, abban a reményben, hogy ott nem szórják le sóval, homokkal a sétányt. Kicsi jóllakott mókusunkat ölbe vettem, lecsüccsentem vele a szánkóra, tátáci a "Gyitefakó" szerepét játszta, s míg Zsoltikám jó nagyot durmolt, nekem le nem lehetett törölni a mosolyt az arcomról. Remekül szórakoztunk s néhány perc erejéig Zsolti-Bolti is ébren volt. Neki még nem emlék, nekünk viszont annál inkább. Hol voltunk mi még másfél évvel ezelőtt? S lám, ma kicsi fiókánkkal szánkózunk nagy vidámságban.
Azért mégiscsak gyönyörű ez az élet, a maga bosszúságaival és aggodalmaival együtt!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése