Sokat gondolkodtam a tavaly, iratkozzak-e be mesterképzőre vagy sem. Mindenki azt javasolta, hogy ne halogassam, mert minél több a kimaradás két tanulási ciklus között, annál nehezebb visszarázódni a rendes kerékvágásba. Minden porcikám azt sóhajtotta, egy év szünet jól fogna. Ámde a büszkeségem és nemtudásom ösztönöm ellen cselekedett: belevágunk és kész... és belevágtunk... és szánom-bánom bűnömet....
Felkacag, felsír az én pici fiacskám, vagy édesen mosolyog rám, játékra hívva, én meg görnyedek a számítógép előtt hajcibálva, hogy NEM TUDOM! NEM AKAROM! KÉPTELEN VAGYOK RÁ! Mikor ott van Babóc, ki a csodának van kedve iskolásdit játszani, 600 dolgozatot úgy megírni, hogy teljesen tisztában van azzal, soha senki nem olvassa el????!!!! Tanulni sem tanulok, mert képtelen vagyok felfogni amit olvasok, de a babával sem foglalkozom. Valahányszor ölbe veszem azt a kicsi gyermeket úgy bánt a lelkiismeretem. Hát ilyesmire lopom én el tőle azt a drága játékidőt? Mind biztatom magam: utólag még megköszönöm magamnak, meg hogy kicsi Zsolti észre sem veszi, hogy elhanyagolom, de sajnos elég az, ha én érzem és tudom, hogy nem figyelek rá eléggé...
Borzalmas érzés. Nem tudom, hogy viselik a hasonló helyzetet a dolgozó anyák, de engem nagyon megvisel.
Kedves Húgom,
VálaszTörléstelefonon is elmondhatnám, de gondoltam, hátha így mást is írásra bíztatok. Amint a mesteri elkezdése előtt is válaszoltam (meghíusítva belém vetett reményedet, miszerint azt gondoltad, hogy legalább én szív szerint és nem az eszemre hallgatva fogok tanácsot adni...), továbbra is azt mondhatom: tudom, megértem, hogy a babával szertnéd tölteni az időt. Az ember jóformán abba sem tudja hagyni a gyönyörködést, a csodálatot, minden kicsi újdonság örömteli felfedezését, de...mindig van valami "de"...Később is legalább ennyi figyelemre lesz szüksége kicsikédnek. Saját tapasztalatból azt merném állítani, hogy később tudatosabban fogja ő maga ezt a figyelmet igényelni, még fájóbban fog szomorúan elballagni, ha elküldöd, mert valamiért nincs időd játszani...vagy tűrelmetlenül "nem tudom"-mal válaszolsz kíváncsiskodó kérdésére.
Tudom, hogy mindennél fontosabb az anyaságod (a párod mellett), de azt is tudom, hogy a mesterire is szükséged és igényed van. Szükséged van, mert a munkalehetőségek megkövetelik, és igényed van, mert ezáltal tudsz közelebb kerülni ahhoz a szakterülethez, amin tudom, hogy tevékenykedni vágysz. Mindig is fontos volt számodra a szakma, s mikor már kisfiad (és esetleg testvérei) már iskolás korú lesz, újra nagyobb jelentősége lesz számodra is, hogy jól érezd magad szakmai szempontból is. A továbbtanulás akkor is megoldható lenne, sokan gyakorolják is, de úgy gondolom, akkor már kicsit nehezebben szánnád rá magad, talán megszervezni is nehezebb lenne és addig a most szerzett ismereteid sok más lehetőségre adhatnak újabb esélyt. Ehhez még hozzáadódik, hogy a gyerek(ek) mellett a munkahely is bejön a képbe, és annyi fronton helytállva még több elszántságot igényel belevágni a továbbtanulásba. Akkor is, ha önmagában a tanulás sok felüdülést is hoz magával...
Azt egyikünk sem állította, aki erre biztatott, hogy könnyű lesz, de talán egy idő után, mikor már jobb alvásprogramotok lesz, jobban fogod tudni az ő alvásidejét dolgozatírásra fordítani. Ha már az első szesszió mögötted lesz, könnyebb lesz a többin átrágni magad. Összpontosíts azokra a tantárgyakra, információkra, amik közelebb visznek a hivatásod teljesítéséhez, és ne azzal szomorítsd magad, hogy néhány dolgozatodat esetleg kevesebb figyelemmel olvassák, mint szeretnéd...
Szóval...kitartást! Hidd el, hogy Zsolti kevésbé fog így neheztelni rád, mint a későbbiekben tenné...Látva eddigi alakulását, nem tartom azt sem valószínűnek, hogy a tanulás ellenére nem adnád meg neki a fejlődéséhez szükséges időt és figyelmet.
Annak reményében, hogy mindkettőtöknek, sőt mindhármatoknak javára válik, szeretettel: Nővéred
Büszke vagyok a lányaimra...
VálaszTörlés