A titok

Eddig nem írtam itt róla, de most már a család megtudta, így előttetek is feltárhatom a nagy titkot, mit a Mikulástól kaptunk ajándékba.

Az utóbbi időben sokat voltam különösen fáradt, fájtak a melleim, nem volt jó közérzetem. Nem tudtam elképzelni, mi lehet a bajom, de legmerészebb álmomban sem jutott volna eszembe, hogy esetleg várandós volnék. Násznagynőm, Kati, vetette fel a kérdést és kíváncsi lettem. Mikulás napján végeztem el egy tesztet, ami az uracskám s az én legnagyobb meglepetésemre pozitív lett.

Már szeptembertől mind gondolkodtunk, hogy is tervezzük a testvérkét. Én úgy szerettem volna, hogy Zsolti és a kicsi között 2 év különbség legyen. De Attilával mégis úgy döntöttünk, elég rossz anyagi helyzetünknél fogva, jobb, ha várunk, míg lakható lesz jövendőbeli házunk falun. Ahogy szokták mondani: ember tervez, Isten végez. És Ő úgy látta jobbnak, hogy ne az anyagiak vezéreljenek életünkben, hanem érzéseink, s lám gyermekkel áldott meg akkor, mikor annak nagyon-nagyon kevés esélye volt, hogy összejöjjön (értsd úgy: védekeztünk).

Váratlanul ért, meglepődtünk, de hamar elfogadtuk a testvérke gondolatát s azt, hogy majd az Isten kirendeli azt is, amivel eltarthatjuk a gyerekeket, anélkül, hogy édesanyámat terhelnénk még jobban....

Kalandos az állapotom, mert mikor nőgyógyászhoz fordultam, nem volt benne biztos, hogy még fejlődő terhesség, de hála Istennek egy hét múlva már a kis szívverését is hallhattuk a kicsi csemetének. Az orvos szívaritmiát is felfedezett nálam és kérte, végeztessek EKG-t. A családorvosom is aggódott az új jelenség miatt (mert ez nem volt még, mikor Zsoltival voltam állapotos) és a kardiológián kívül endokrinológiára is elküldött. Mint később kiderült, csak az akadályozott légzésem miatt van az aritmia (biztos megint polip, vagy orrsövény probléma - brrrrrrrr), de egyúttal az is kiderült, hogy egy kis jód pótlékra van szüksége a szervezetemnek. Feltűnt, mikor az endokrinológián vizsgáltak, hogy a rezidens orvosnő csodálkozott, hogy miért van nekem még mindig tejem, mikor már 11 hónapja nem szoptatok. Nem tudom, hogy a jódnak, a folsavnak vagy a terhességnek köszönhetően-e, de három nappal azután, hogy elkezdtem a jód szedését, megszűnt a "tejtermelésem". 

No, de jött helyett hányinger és szagérzékenység, de olyan, hogy napokig nem voltam képes összeszedni magam, enni, vagy hosszabb időre felkelni az ágyból. Tegnap és ma picivel jobban voltam, nem tudom minek köszönhetően, ám nagyon remélem, hogy ezzel le is tudtam a terhességi rosszullétet.

Kezdünk barátkozni a gondolattal, hogy kezdjük elölről az egész mókát (mert ugye romantikusan hangzik a gyerekáldás, de azért sok fáradtsággal jár), ám ha nagyon őszinte vagyok, kicsit megijeszt az, hogy hamarosan meg fog kelleni osztanom a Zsolti iránti szeretetemet. Zsolti a szemem fénye. Vele váltam anyává, általa ismertem meg a várandósság csodáit, a szoptatás örömét, az első gyermeki kacaj, az első gyermeki odabújás örömét.... El sem tudom képzelni, hogy fogom tudni szeretni ezt a kis csemetét úgy, ahogy Zsoltikát szeretem. A két gyermekes anya rokonok és ismerősök biztatnak, hogy ez magától jön, ez természetes, de mind azon aggódom, hogy mi van, ha pont én fogok rendellenesen működni és nem leszek képes egyformán szeretni gyermekeimet. Reményem, hogy ez az aggodalom megszűnik majd, mikor megérzem a kicsi csemete első mozgásait, mikor a várandósság, mint koncepció, hirtelen tapinthatóvá válik :).

Mindenesetre, nagyon boldog vagyok, hogy jön ez a pincur és bízom benne, hogy minden jó lesz. Bízom abban, hogy jó anyja leszek kettőjüknek, bízom abban, hogy Zsolti nem fog "megsértődni", bízom abban, hogy jobb lesz anyagi helyzetünk, és abban is bízom, hogy két gyermek mellett is fogjuk tudni szeretni egymást Attilámmal úgy, ahogy akkor, mikor fogadalmat tettünk egymásnak.... :)