1. A második napon behoztam Zsoltit a szalonba és megmutattam neki Ferkót. Kb. 2 másodpercig nézte a kicsit, majd úgy döntött, hogy nem akar tovább a szalonban maradni és a folyosón folytatja felfedezéseit.
2. Hazaérve mutattuk Zsoltinak a kicsit, de őt a számítógép jobban érdekelte. Kis idő múlva a testvérkétől kapott kisautók felkeltették érdeklődését és onnan kezdve egész nap velük játszott.
3. Mikor először felsírt a baba, Zsolti odament a bölcsőhöz és bekukkintott. Egyenként megmutatta Ferkó szemét, száját, orrát, kezét, majd játszani kezdett az autókkal a bölcsöben.
4. Szoptattam mikor odajött hozzám Zsolti és két kézzel le akarta venni rólam Ferkót. Mondtam neki, nem szabad, mert most papál Ferkó. Zsolti rám nézett, majd mind aki megértette a felszólítást továbbállt.
5. Ferkó hasikáját simogattam. Egyszer csak odajött Zsolti, felmászott az ágyra, körbemászta Ferkót, majd leült a feje mellé és ott játszott tovább a kisautókkal.
6. Éjjel Ferkónak nem volt nyugta. Nyöszörgött, sírt, nem lehetett lelket verni belé. Zsolti 3 és fél órát virrasztott mellettünk az ágyban. Adott pillanatban felült és hosszasan nézte a kicsit egy egészen furcsa tekintettel. Akkor nem tudtam mire vélni nézését, de visszagondolva azon tűnődöm, nem lehet, hogy ő akkor érezte, hogy valami nincs rendben a testvérkéjével? Állítólag ők jobban kommunikálnak egymással, mint gondolnánk… és ez valahogy értelmet adna tekintete furcsa voltának.
7. Hétfőn, ébredéskor, Zsolti első gesztusa az volt, hogy betekintsen a bölcsőbe Ferkót keresve.
8. A kórházban készített fotók és film láttán Zsolti felmászott a TV-hez, simogatta és mutogatta azt, mondva, hogy „Ferkó baba”. Eddig annyit mondott világosan, hogy „kilenc”, „tíz” s lám, most azt mondja „Ferkó baba”. Én édes drága nagyfiam – olyan büszke vagyok rá.
2. Hazaérve mutattuk Zsoltinak a kicsit, de őt a számítógép jobban érdekelte. Kis idő múlva a testvérkétől kapott kisautók felkeltették érdeklődését és onnan kezdve egész nap velük játszott.
3. Mikor először felsírt a baba, Zsolti odament a bölcsőhöz és bekukkintott. Egyenként megmutatta Ferkó szemét, száját, orrát, kezét, majd játszani kezdett az autókkal a bölcsöben.
4. Szoptattam mikor odajött hozzám Zsolti és két kézzel le akarta venni rólam Ferkót. Mondtam neki, nem szabad, mert most papál Ferkó. Zsolti rám nézett, majd mind aki megértette a felszólítást továbbállt.
5. Ferkó hasikáját simogattam. Egyszer csak odajött Zsolti, felmászott az ágyra, körbemászta Ferkót, majd leült a feje mellé és ott játszott tovább a kisautókkal.
6. Éjjel Ferkónak nem volt nyugta. Nyöszörgött, sírt, nem lehetett lelket verni belé. Zsolti 3 és fél órát virrasztott mellettünk az ágyban. Adott pillanatban felült és hosszasan nézte a kicsit egy egészen furcsa tekintettel. Akkor nem tudtam mire vélni nézését, de visszagondolva azon tűnődöm, nem lehet, hogy ő akkor érezte, hogy valami nincs rendben a testvérkéjével? Állítólag ők jobban kommunikálnak egymással, mint gondolnánk… és ez valahogy értelmet adna tekintete furcsa voltának.
7. Hétfőn, ébredéskor, Zsolti első gesztusa az volt, hogy betekintsen a bölcsőbe Ferkót keresve.
8. A kórházban készített fotók és film láttán Zsolti felmászott a TV-hez, simogatta és mutogatta azt, mondva, hogy „Ferkó baba”. Eddig annyit mondott világosan, hogy „kilenc”, „tíz” s lám, most azt mondja „Ferkó baba”. Én édes drága nagyfiam – olyan büszke vagyok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése