Este van. Az imént szoptattalak meg, kicsi Ferkó! Nem voltál nagyon eleven, de az arcodon nyugalom honolt. Mikor bementem hozzád sírtál, a perfúziódat tetted a szádba, mert a cicit kerested. Alig vártam vegyelek ölembe. Aggódva kérdeztem a nővért, hogy volt-e lázad még. Tudod, ilyenkor úgy fél az ember, hogy olyan választ hall majd, amilyet nem szeretne. De ezúttal a válasz pozitív volt, nem volt lázad. Ma reggel 39,5 fokos lázzal hoztunk be édesapjával a kórházba, adtak neked Paracetamol kúpot és délre már rendben volt a hőmérsékleted. Hála Istennek, ez egész nap így maradt. Egy kis hőemelkedésed ugyan volt még, de az belefér a keretekbe. Lényeges, hogy éjjel se lázasodj, mert akkor az azt jelenti, hogy a kicsi tested jól reagál az antibiotikumos kezelésre.
Nehezen viselem, hogy nem lehetek melletted. Itt vagyok egy üres szobában, egyedül rágódom, hogy a szemközti szobában mi történik veled, s rágódom, hogy vajon Zsolti otthon hogy viseli távollétünket. Szakad meg a szívem, mikor ott kell hagyjalak egyedül. Meg nem simogatnak titeket és a pelust is olyan gyatrán cserélik, hogy jön, hogy a falakra másszak. Délben is én kellett szóljak nekik, hogy át vagy ázva… Megértem őket is, mert rengeteg a dolguk a nővéreknek, de lám én itt vagyok nagy semmittevésben és mégsem mehetek melléd, hogy gondozzalak.
Aggódom. Aggódom, hogy mi következik. Nyakon csíptük-e a gyulladást, vagy mégis kell majd punkciózni téged is (ettől borzadok – Zsoltival végigcsináltam és életem egyik legborzalmasabb élménye). Félek, nehogy agyhártyagyulladásod legyen, félek, hogy bármi is fertőzés, nehogy életre szóló nyomokat hagyjon rajtad… na… most ez a pár nap csupa kétely, aggodalom, s ami a legrosszabb, várakozás. Az életben még csak egyszer teltek ilyen lassan a percek: mikor Zsoltival kerültem kórházba.
Ti, kicsi fiaim… annyit betegeskedtek. Vajon mit teszek én rosszul, hogy nektek ilyen gyenge az immunrendszeretek.
Kicsi Zsolti is, édesem. Otthon, anyád nélkül. Még jó, hogy van szerető édesapád és szerető családod. Így legalább annyiban nyugtom van, hogy tudom, jó kezekben vagy. De vajon mit gondolsz az egészről? Vajon mit értesz az egészből? Hogy viseled majd, hogy hetekig hiányzom mellőled… Ketté szakadnék most, hogy egyszerre lehessek mindkettőtökkel… mert nagyon szeretlek titeket!
Most várnom kell. Éjfélkor szoptatási idő, aztán muszáj aludnom egyet, hogy legyen tejem. Vajon mit hoz a holnap? Nem tehetek mást, mint imádkozzak:
Istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen.
U.i. Ferkóm! Anya örömére, kértél egy extra adag tejcsit. Olyan jó volt az a fél óra, mit kettesben töltöttünk. Cicin aludtál el, majd felfektettelek a mellkasomra és úgy hagytalak pihegni. Olyan nagyon-nagyon jól esett, kicsi fiam!
Így utólag meg kell jegyeznem, hogy az a nővér aki szólt nekem az extra szopizásról megcáfolta addigi tapasztalataimat. Amíg én elkészültem a szoptatásra ő ölbe vette Ferkót s arcocskáját az ő arcához simította, így próbálta vigasztalni, s közben mondogatta "Mindjárt jön anyu s ad neked szopit..." Megnyugtató látvány volt. És fontos kiemelni, hogy igenis próbálnak kedvesek lenni a kicsikhez, mikor nem kell épp 600 felé szakadniuk...
VálaszTörlés