Ha Zsolti születésekor olyan nőkkel voltam körülvéve, kik első gyermeküket szülték, hát most mind olyan asszonyokkal találkozom, kik második gyermeküket hozták világra.
Az első szobatársam kisfia koraszülött és kicsi súlya miatt hosszabban kellett kórházban maradnia. Ez nagyon nehezére volt Tündének, hisz soha nem volt távol az ő hat éves kislányától. Minden nap több ízben elsírta magát és már-már a depresszió határán állt, mikor a nővérek úgy döntöttek, délutánonként több órára is beengedik hozzá kislányát, hogy hátha akkor jobban viseli a kórházi napokat. A cselfogás hatásos volt, de azért Tünde minden este 8 órakor borzasztó gyomorideggel adta át kisfiát a fürdető asszisztensnek, reménykedve, hogy bár legalább 10 grammot gyarapodott a kicsike – ami ugye elengedhetetlen feltétele a kórházból való kiutalásnak.
Zsuzsa is sírva fogadta a hírt a negyedik napon, hogy kicsi lánya sárgulása miatt tovább kell maradnia egy napot. Otthon várta már három éves kisfia és bizony nagyon vágyott már arra, hogy együtt láthassa két gyermekét.
Mikor Zsolti született, alig vártam menjek haza, mert utáltam kórházban lenni, mert hiányzott tátáci, mert… ó, ezeregy okot találtam, hogy miért. De attól még a hazavágyódás nem árnyékolta be örömömet, hogy édesanyává lettem. E második szülésnél azonban igencsak erős honvágyam volt. Hétfőn este, mikor bejöttünk a kórházba, elköszöntem Zsoltitól és elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, érkezik Ferkó. Ez valamelyest megnyugtatott és a babázás öröme elterelte gondolatomat a hiányérzetről. Ám amikor Zsolti először meglátogatott, azonnal elsírtam magam. Olyan jó volt magamhoz szorítani és megpuszilgatni, hogy már nem tudtam erősnek maradni s a hazavágyódás eluralkodott rajtam. Mikor szombaton délután megtudtam, hogy maradnunk kell egy napot pluszban, mert Ferkó besárgult, ismét elsírtam magam. Borzasztó rosszul esett a hír s az, hogy Zsoltikának tett ígéretemet meg kell szegnem. No, de túl kellett tennem magam az ügyön, hisz messze fontosabb volt, hogy Ferkó kigyógyuljon a sárgulásból.
Vasárnap végre hazamehettünk s én ujjongtam. Jó volt végre együtt lenni, bár aggasztott, hogy a kicsi furcsán viselkedett.
Hétfőn reggel pedig bekövetkezett a váratlan, hogy Ferkót magas láz öntötte el. Hajnali 7-kor repültünk vissza a szülészetre, Zsoltinak meg nem tudtam mondani semmit, mert aludt még. Mint írtam már, napokig gyötört a Ferkó egészségéért és Zsolti lelki világáért való aggodalom. Borzasztó rosszul éreztem magam, hogy csak úgy megszöktem Zsoltitól s féltem, nehogy nehezteljen e miatt a kicsire. Ahányszor beszélgettünk, annyiszor hagytam meg Attilának és maminak, hogy magyarázzák el felnőtt módra Zsoltinak a történteket és csak bízni tudtam abban, hogy ő megérzi, valami baj van. Elszorult a szívem, mikor mami elmondta, hogy hétfő reggel Zsolti első gesztusa az volt, hogy benézzen a bölcsőbe, Ferkót keresve. Első látogatásakor is könnyek közt magyaráztam el neki, hogy testvérkéje beteg és kértem, ne haragudjon, és nyugtattam, hogy amiért nem vagyok mellette, attól én még nagyon-nagyon szeretem őt.
A legnehezebb talán az volt, amikor Ferkót külön tartották perfúzión. Én egyedül sírtam a szemközti szobában, várva, hogy leteljen a 3 óra, hogy végre láthassam kicsi beteg fiacskámat. És az a 3 óra irdatlan hosszú volt és én ültem egyedül, sem egyik, sem másik fiammal és rágódtam, hogy vajon-vaon mi lelte az én kis párnapos csemetémet s hogy vajon-vajon mit érezaz én majdnem kétévesem odahaza.
Nem kívánok senkinek hasonló gyermekágyat. Most már jobban viselem, mert beletörődtem, mert mellém hozták Ferkót, mert gyógyulgat s mert azzl bíztatnak, hogy hétfőn hazamehetek. Már teljesen mindegy, mikor megyek haza, egy a lényeg: Ferkó jól legyen.
Kicsit visszaestem írásod miatt abba a bűntudatba, hogy miért hagytam otthon mamáéknál Sárát két hétre. És én önkéntesen tettem ezt, nem a kórház választ el tőle. Tudom miért kellett otthagyni, tudom, hogy jobb így, tehát racionálisan gondolkodva okés a dolog, de az érzelmi része nem. És látva, hogy te így aggodsz a két hét miatt, most belém bújt valami kicsi ördög, ami furdal. De próbálok józan maradni, azt mondani ez a legjobb döntés volt. Nyaralni maradt ott, és azért, hogy mi hamarabb befejezzük a munkát, pihenjek is kicsit, és ezt mind a kistesóért és a családért tesszük, aminek Sacó is tagja, tehát neki is áldozatot kell hozni, kibirni nélkülünk két hetet. Nem sír utánunk, jól érzi magát, jól eszik, jól alszik, énekel, kacarászik, szerető emberek között van, akiket ismer, már mutogatja hol lakik mama, dédiék, stb. Tehát nem idegen neki semmi. Mégis, ki tudja mi van a kicsi lelkében, hogy így szülők nélkül hagytuk, és azt biztos nem érti ha elmondom mikor megyünk utána, mert az idő fogalmai neki még nem világosak. Marad a telefon, hallhatja a hangunkat. Ez vajon jó neki, vagy csak felkavarja? Millió kérdés...
VálaszTörlésPróbálom nem túldramatizálni a dolgokat, mindig is józan emberek voltunk, de vannak azért érzelmi kitöréseink. Sok ilyen helyzet lesz még az életben, ezt jelenti azt hiszem szülőnek lenni, valamit valamiért. és hozzá kell szokni dolgokhoz. A gyerek nem csak a mienk, és a legfájóbb, hogy a 9 hónap után egyre csak távolodik tőlünk...