"Talán fél".... (óvatosan olvassátok, fokozottan személyes jellegű.... felettébb sérülékeny vagyok a témában....)

Zsoltinál egész évben visszatérő problémaként jelentkezett a hasmenés. Már mindenre tippeltük, hogy mi lehet a gond, de valahogy egyik variáns sem következetes, egyik sem győz meg. Az utóbbi időben a lelki okokra kerestem rá a neten és arra a következtetésre jutottam, hogy Zsolti talán fél valamitől, amit ő hasmenésben nyilvánít meg. És hát persze az első gondolatom az, hogy tőlem fél. "Áh, már megint túldramatizálja" - mondjátok magatokban, pedig ez most nem arról szól. Nagyon nehéz nekem ezt nyilvánosan megállapítani magamról, de teljes mértékben el tudom képzelni, hogy Zsolti fiam fél tőlem. Már  röviddel születése után olvastam a horoszkópjainkról és abban az állt, hogy én az ő elemét felemésztem... Nagyon rosszul esett akkor, de megmaradt bennem a gondolat, mint vészjelzés. Zsolti egy rendkívül érzékeny lélek. Kis nebáncsvirág. Bár úgy tesz, mintha se nem látna, se nem hallana, ő közben vételezi mindazt, ami körülötte történik. És én úgy érzem, hogy őt megrémisztik az én vulkánkitörés-szerű indulataim, a mindig változó hangulatom, a hullámvasúthoz hasonló érzelmi állapotaim. És a hasmenés azóta van nagyjából, amióta elköltöztünk és én realizáltam, hogy nem tudunk megélni önállóan és amióta ez okból kifolyólag gyakran vitatkozunk Attilával és én folyton feszült vagyok és szorongó. Míg Mádi mamánál laktunk, addig is indulatos voltam, hisz ilyen vagyok mióta az eszemet tudom, de addig nem volt hasmenéses gondunk, azt hiszem azért, mert 1. akkor nem paráztam annyira a pénz miatt, ergo nem is veszekedtem annyit Attilával, 2. a gyerek biztonságra, konstans nyugodt lelkiállapotra talált Mádi mamánál akkor is, amikor én kitörtem, vagy amikor Attilámmal összeszólalkoztunk. Most azonban nincs "mentsvára". És azt hiszem ezért fél.... Nagyon-nagyon-nagyon elszomorít ez a felismerés és tudom, hogy gyorsan tenni kell valami ez ügyben, mert különben fiaim fogják megsínyleni az én rendezetlen, fegyelmezetlen lelki világomat. Már egy ideje motoszkál bennem a felismerés, ezért vita után szoktam is mondogatni Zsoltinak, hogy ő nem hibás a vitáért és, hogy nem kell aggódnia, mert apa és anya szeretik egymást és együtt maradnak és szeretik Zsoltit is.... de most azt hiszem, nem is ezek a gondolatok riasztják meg őt, hanem inkább az, hogy nem tudja, mire számíthat tőlem. Az éjjel újrajátszódott bennem egy jelenet, amit nagyon rég nem idéztem fel magamban: amikor egy éjjel édesapa ittas állapotában elvert engem. Azóta már rég tisztáztuk az ügyet, mindenki szánja-bánja bűnét, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azóta először újraéltem azt az érzéskavalkádot is.......... Azt a rémületet, hogy apám most olyat tesz, amit addig még soha, hogy egyedül vagyok szemben vele, hogy telefonálni akarok és kihúzza a telefon kábelét a falból, amitől én még jobban megriadok, mert  Úr Isten, vajon mi következik még és kétségbeesetten dörömbölök a szomszéd ajtaján, vajon most már biztonságban vagyok? Nem is tudom, miért jutott ez eszembe ma éjjel, de végig párhuzamosan a többi képpel láttam Zsolti mély barna szemeit és megérzés szerűen nyílalt belém, hogy ennek a gyermeknek a lelkében rettegés van. És az is teljesen egyértelmű volt akkor, hogy ez a gyermek miattam retteg, mert sohasem tudhatja biztosan, hogy mire számítson tőlem.... és én most mit tehetek? Nem azért vagyok ilyen, mert szeretek ilyennek lenni... Nem, én kimondottan utálom, hogy milyen borzasztó hangulatember vagyok és kimondottan utálom, hogy én sem tudom, mire számítsak magamtól... Egy ideje, amióta az Euthyroxot szedem, mintha alább hagytak ezek a hangulati ingadozások (lehet csak bemesélem magamnak), de én igazán akkor voltam jól, mikor 12.-es koromban vegetáriánus voltam és mindennaposan jógázó.... Annyira, de annyira jó volt akkor minden és harmonikus és tökéletes, de ugye közbejött egy szerelem, ami engem éveken át felemésztett és aminek utóhatása még az, hogy nem találtam vissza igazi énemhez.... Attilával való találkozásom mintegy kimentett abból az ördögi körből, és a pszichodráma is nagyban segített, de még nem sikerült teljesen összeszednem magam, megtalálni az egykori nyugalmamat és biztonságomat, pontosabban a magamba vetett hitet és a magammal való megbékélést.... És azt hiszem ez a rendezetlen énem az én sárkányom... és bár leöltem néhány fejét, mégis tüzet okád... és most már nem csak a család és haverok "szenvedik el" (hisztisnek nyugtázva engem), hanem az én kicsi zsenge lelkű csemetéim is.... És bennük még nagy kárt okozhatok, sőt talán már okoztam is.... és ezt nehéz elviselnem és lenyelnem.... de legalább motivál.... Muszáj, tényleg nagyon muszáj rendbe hoznom magam, mert nem akarom egy életre megnyomorítani Zsoltom lelkét.... és ha most nem teszek valami nagyon hatékonyat, akkor holnap már lehet, túl késő lesz..... :(

u.i. félreértés ne essék: nem ütöm és nem verem a gyerekeimet... itt nem ilyen fajta "kártevésről" beszélek, hanem egy konstans stresszállapotról, magyarán megmondva Zsoltiban kb. a következő mondat hangozhat el reggelenként, hogy : "vajon anyám ma jó kedvű lesz-e vagy búval baszott?!"