Filózás

Töröltem az előző posztot, mert kiírtam magamból ami kikívánkozott, talán igenis egyoldalúan és nem akarok megbántani senkit.... De ma egész nap rengeteget filóztam azon, hogy miért is lett ilyen sikertelen a kiruccanásunk. Persze a külső körülmények is nagyban hozzájárultak, de valami más is rejlik az egész mögött: az engem emésztő örökös és kényszeres megfelelési vágy. Mindig bennem van egy túlzott óvatoskodás, hogy nehogy valaki mást megbántsak, nehogy valaki mást megzavarjak, aztán ebből a túlzott óvatoskodásból létrejövő feszültség alkalomadtán robban. Persze más nem látja bennem a rejtett aggodalmaskodást, csak azt látja, hogy robbanok. És akkor elkönyvelnek hisztis, szeszélyes nőként. És utálom, hogy ennek látnak, utálom, hogy mindenki más szemében ez vagyok... Hónapok óta figyelgetem, hogy nem merek társaságba menni, mert attól félek, megint hibázok valamit, például túl sokat beszélek, vagy rossz hangnemet használok, vagy naivan nyilatkozom valamiről, vagy én megsértek akaratlanul valakit, vagy butaságot mondok, netán elrontok valamit... Az elmúlt hónapokban majd mindenkivel a környezetemben keletkezett kisebb-nagyobb konfliktusom, amit lehet más rég elfelejtett, de bennem dolgozik.... és ha mindenkivel konfliktusba kerülök, az csak egyet jelenthet: hogy bennem van a baj.... De képtelen vagyok rájönni, hogy mi is a bennem rejlő bajnak a nyitja... Most épp munkát keresek és borzalommal gondolok arra, hogy ha felvesznek valahová, ismerkednem kell emberekkel.... emberekkel, akik első látásra majd jó véleményt alakítanak rólam és akiknek kis idő teltével valamilyen szinten csalódást okozok, mert folyton hibázok, vétek valamit, hirtelen indulatból mondok vagy teszek valamit, az meg őröl belülről szüntelen s míg más fittyet hány az ügyre én elefántot csinálok belőle és aztán robbanok... mások számára látszólag a semmiből... Ez most egy mély pont. Belátom. Tudom. Valamin változtatni kell. Legszívesebben pszichodrámáznék kicsit, mert az nagyon segít, de arra pénz most nincs... És akkor próbálok lélekbúvárkodni magamban, elvégre magam is terapeuta-féle volnék, vagy mifene... de ez sem megy, hisz sosincs elég idő rá.... Na de olvasgatok... olvasgatok választ remélve... és sírok is mellé egy kicsit, mert az is segít... nem mintha tudnám miért sírok, de attól még csorognak a könnyek.... Olyan jó lenne elölről kezdeni, újra programozni a személyiségemet.... s a fene egye meg, azt sem lehet... Pedig sokszor érzem úgy, már alapból mindent elrontottam... És most már nagyon intenzíven érzem, hogy valamin nagyon-nagyon-nagyon változtatnom kell....

És akkor jön Szendi Gábor és azt írja "nekem", hogy: "A múltról úgy szoktak az emberek beszélni, mintha létezne. Maga az idő egy fikció, valójában a változás sebessége. (...) Amikor egy terápiában valaki a múltról beszél, valójában egy szelektív emlékezeti beszámolót ad, de ez egy sajátos és meglehetősen pontatlan megfogalmazása annak, hogy milyen most. Az emberek nem múltbéli események miatt szoronganak, hanem attól, amilyenek most. (...) A személyiség a múlt lenyomata, de nem mechanikus lenyomata. Tehát nem a múlt határoz minket, hanem a jelen, ahogy most érzünk, ahogy viselkedünk. Mi ennek a tanulsága? A lenyomat átírható. (...) Bármikor dönthetünk úgy, hogy mától másak leszünk. De ez csak akkor megy, ha félretesszük a determinizmusról meg a múltról alkotott nézeteinket." Hát a vágy azonnal megszületett bennem: egy új ént akarok. Ahhoz hasonlót, amilyen 12. osztályos koromban voltam. És meg fogom valósítani.... még nem tudom hogyan, de a szándék erős és most már nyilvános.... sőt, azt hiszem a jóga könyvemet is előveszem, mert most úgy érzem, első ízben az is segíteni fog....