Ma tátá foglalkozott kicsi tücsökkel, mert nekem mindenféle dógom volt. Minden a legnagyobb rendben zajlott egész estig, amikor az álmos idő hatására Zsolti már 8 előtt elaludt. De bizony fel is ébredt 40 perc múlva s nagy kihívás lett újra elaltatni éjfél előtt.
Tán már egy órája ágyban voltak tátá és Zsolti, én dolgozatot pötyögtem, de kicsi Zsolti csak mind mondott, gőgicsélt. Adott pillanatban szükségét éreztem, hogy pasasaimhoz csatlakozzak. Lefeküdtem melléjük. Tátá ölelte kicsi tücsköt, ő meg hason fekve rágicsálta sárga cumikáját miközben hol bal kezével , hol a jobbal sárga kacsáját szorongatta. Meglepő volt, hogy valahányszor kiszabadult a kiskacsa, Zsolti nagy gondoskodással érte kapott, megmarkolta, majd visszafeküdt. Ez volt az első alkalom, hogy valamelyik játékával akart elaludni. Olyan édes volt. De persze az elalvás így sem ment könnyen. Zsolti még motoszkált, emelgette fejét, fordult jobbra, fordult balra, aztán kikötött az arcom babrálásánál. Manapság igyekszem mindig megnevezni a testrészemet ahol matat, hogy segítsem a szavak tanulásában, ám ha az orrom hegyéhez nyúl általában azt mondom "tüüüüüt". Ezt persze Zsolti nagyon élvezi. Ma este is elsütöttem az orr-duda poént, miből hosszú percekig tartó játék kerekedett. Zsolti lefeküdt, úgy tett, mint aki elalvásra kész, majd hirtelen felkönyökölt, megnyomta orrom hegyét kétszer-háromszor, mosolygott a tüüüüütölésnek és visszafeküdt, de csak néhány másodpercig, majd kezdtük elölről a játékot. Sok mosoly, kacaj, és kedves, meghitt tekintet után Zsolti végre elaludt. Már hetek óta nem kell könnyek közt elaludnunk s ez olyan jó.
Az az igazság, hogy bennem sok feszültség gyűlt fel és már-már annyira levert, hogy már türelmem sem volt foglalkozni Zsoltimmal. De úgy kb. 2-3 hete megtelt a pohár és minden bánatomat kiöntöttem. Megbeszéltem az illetékesekkel a különféle sérelmeimet, tisztáztuk őket és azóta végre fellélegeztem. Nyilván nem volt okom sértődésre, mert ez így szokott lenni, de félreértések félreértéseket követtek s lett belőle nagy konfliktus helyzet. Hogy ez megoldódott, én is lazultam egy nagy adagot, főleg Zsoltival szemben. Már nem kelek ki a képemből, mert Zsolti a földre dobja az ételt, nem leszek türelmetlen, ha Zsolti nem alszik el, nem szörnyülködöm, mert Zsoltinak kocsi tologathatnéka, homok kóstolhatnéka, vagy éppen zsimbelhetnéke van, és azt is lassanként elfogadtam, hogy Zsoltinak vannak ilyen-olyan egészségügyi kis problémái (bár ez nem azt jelenti, hogy nem aggódom miattuk, de elfogadom, hogy vannak s kész). Ettől nyugalmasabbak a mindennapjaim is, ám ami még nagyobb ajándék, hogy kezdem megint érezni Zsolti iránti szeretetemet. Félreértés ne essék, eddig is szerettem őt, de most végre észre tudom venni ezt a gyomorbizsergető, megkönnyeztető szeretetet. Fogalmazzak másképp: kezdem ismét édesanyának érezni magam, kezdem ismét édesanyának tekinteni magam. Ezt a pszichés javulást kicsi tücsök is érzi, mert már ő sem olyan nyűgös és stresszes, mint volt.
Na és így van az, hogy mosollyal arcunkon alszunk el, hogy mosollyal ébredünk, hogy vidáman telik a napunk, mindenféle idegeskedések nélkül. Ez alól csak egy dolog képez kivételt: a Tikal (társasjáték), amitől minden alkalommal begurulok, mert nem tudom megverni tátát!!!!! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése