1. Igen, az Isten megsegített!
2. Ma dolgunk volt tátácival és "dadára" kellett bíznunk kicsi fiacskánkat. A választás Tündére esett... Mertem remélni, hogy boldogulni fog Zsoltival, és nem is csalódtam. Egyszer sem kellet telefonálnia, kérdeznie, tanácsot kérnie. Adott pillanatban felmerült bennem a kérdés, hogy hívjam-e fel, lássam minden rendben van-e... Tátáci lebeszélt róla, én sem éreztem szükségszerűnek. Mikor elmentünk a kicsi tücsökért, nyugalom és lazaság honolt mindkettejük arcán. Büszke voltam rájuk és örömmel nyugtáztam, hogy bizton hagyhatom féltett kincsemet Tündével.
3. Minden pillanatban attól tartok, nehogy valamilyen baja legyen kicsi fiamnak. Mindentől féltem, amitől egyszer félteni lehet. Olyannyira erős bennem ez az érzés, hogy már-már különbnél különb tüneteket vélek felfedezni és meg is győzöm magam arról, hogy húúúúú, ez tényleg súlyos lehet.... Nem akarok paranojás édesanya lenni, le kell szoknom a fölösleges aggódásról, de hát, könnyebb mondani, mint cselekedni. Nem voltam ilyen, eleinte... hisz Zsolti két hónapos koráig tökéletesen egészséges volt... A kórházas sztori óta azonban bennem van a félsz... Nem tudom elképzelni az életemet Attila és Zsoltika nélkül... és nem is akarom... Az az eset azonban olyannyira ijesztő volt, hogy nem tudom csak úgy, könnyedén magam mögött hagyni....
4. Ma este, altatás közben egymással szemben feküdtünk Zsoltikával. A "Kis tücsköt" énekeltem neki. Addig izgága volt, nem kapta helyét, de amint meghallotta, mit énekelek, mozdulatlan lett és intenzíven figyelte ajkaimat, majd elmosolyodott. Hosszú perceken át danolásztam neki, a dalt, mit még pocakkorból ismer, ő meg csak feküdt és fürkészte az arcomat. Igencsak meghitt jelenet volt ez. Amíg élek emlékezni szeretnék rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése