Hát ez nehéz volt.
Kicsi fiam nem szeret a hordozóban tartózkodni, így aggódtam, hogy hogy fogja bírni az utat egészen Pestig. Szegényke, félútig olyan ügyesen tűrte, de idő után neki is elege lett.
Az eslő problémát a pelenkázás jelentette. Alig kaptam az autóban egy gramm helyet, hogy le tudjam fektetni. Végül tátácit kiraktuk a sofőrülésből, hátraengedtük a széket és ott kapott helyett a pelenkázási akció.
A tejkó készítés is gond volt, hisz forró vizet kellett kérni vendéglőnél, benzinkútnál. Ezután pedig azért drukkoltunk, hogy ne hűljön túlságosan ki a tej, de forró se legyen mire megéhezik Zsolti-Bolti. Igenám, de mi legyen a déli evéssel? Pépet adtunk neki, nem kellett. Valami vaníliás sűrített tejet adtunk neki, amit hosszú unszolás után evett csak meg.
Délután fele azonban már nem volt hajlandó enni. Sírogatott. Kivettük a hordozóból, hogy nyújtozzon kicsit, de ő csak zsimbelt. Én is zsimbeltem volna a helyében. Elfáradt. Hosszú volt.
Aludt volna kicsi mókus, de a hordozóban nem tud. Így aztán mire Juditékhoz értünk hullafáradt lett, ráadásul szorulása is lett, hisz útközben nem tudott kakálni. Hosszú-hosszú ideig sírt, úgy, ahogy én még nem hallottam sírni. Azt sem tudtam mit tegyek, hogy megvigasztaljam. Végül belealudt a sírásba.
Ma mosolygósan kelt, de bizony enni nem eszik, teli a hasikája s ettől zsimbes.
Lehet, hogy túl korai volt számára ez az utazás. No, de legyen hibánk tanulságos mások számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése