Hát mi is elkezdtük. A mai reggelizésnél.
Fiam jó szokása szerint megint ledobta a földre a csócsált kenyérhajat. Rászóltam: Nem szabad a papát a földre dobni!!! Csak nézett rám nagy barna szemeivel, tudta, hogy valamit hibázott. Néhány pillanat múlva viszont megismételte gesztusát. Ismét rászóltam s az ujjammal fenyítettem: Még egy ilyet s dádát kapsz a kezedre!!! S itt kezdődött: lehajtotta kicsi fejét, miközben nagy kerek barna szemeivel pillantás nélkül bámult engem, alsó ajkát kissé előre nyomta és lebiggyesztette, szeme könnyesedni kezdett. Azt sem tudtam hová tegyem magam. Alig bírtam megállni ölelés nélkül, hisz olyan szánni való arcocskája volt. De hát a szabály szabály, nem rúghatom fel. Ölelés helyett elvontam figyelmét valamivel. Teltek-múltak a percek, szófogadóan, ügyesen evett, ám egyszer megint belébújt a kisördög s ledobta a kenyérkét. Szimbolikusan rácsaptam kezére, miközben mondtam: Mit mondtam, hogy nem szabad? Kicsi fiam megszeppent, ismét lehajtotta fejét, ismét rám nézett nagy barna szemeivel, összeszorította kicsi száját, lebiggyesztette alsó ajkát s nagyokat szuszogott, mint aki sírni készül. Hát megint majdnem én sírtam el magam, s elterelő akcióba fogtam. Egy falás ételt kínáltam fiamnak, mondva: Na, egyél szépen, ügyesen! De fiam összezárta ajkait s elfordult tőlem. Akárhogy próbáltam, több egy falás ételt el nem fogadott.... Nem is erőltettem sokáig. Kivettem az etetőszékből s játszottunk hamar egyet, hogy lássam végre nevetni a szívszaggató kicsi-kutya nézés után...
Be kell vallanom, meglepően nehéz megtartani a szigort, mikor saját gyerekemről van szó.... (Természetesen a szigor alatt nem kell katonaságra gondolni....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése