Zsolti nagy örömöt szerzett

Enterovirózis dőltötte ki a fiúkat az elmúlt napokban. Ferkó egy egész napi durva hasmenés után szombat éjjel lázasodott be, mert nálunk ugye mindig hétvégén jönnek a bajok, így vasárnap biztonságból elmentünk a sürgősségire. Kiszáradás jelei még nem látszódtak rajta, így kaptunk vagy 8 gyógyszert és azzal pofoztuk helyre a kicsi mókust. Kedd éjjel már Zsolti is 39 fokos lázzal küzdött és ilyen állapotában úgy "feldühítette", hogy mi nem értjük meg akaratát, hogy el kezdett konverzálni velünk. A Kérsz tejcsit? kérdésre nemlegesen ő eddig vagy kezünk ellökésével válaszolt, vagy egy rinyáló hanggal. Akkor éjjel viszont így válaszolt nagy örömünkre: "Nem! Vizet!".  Azt hittem már sosem jön el a pillanat. Aznap éjjel nagyon jól tudtunk kommunikálni és szemmel láthatóan jól esett neki, hogy mi engedelmeskedünk akaratának. Ez a jelenség azóta is tart. Ha kérdezek, nem visszhangoz, hanem válaszol. Sőt, magától kezd épkézláb mondatokat is mondani, mint pl. "Fáj a hasikám." (kár, hogy pont ilyen témában)

Na, de ez azért nem jött teljesen váratlanul, ugyanis a hétvégén voltak előkészítő jelek. Első sorban, múlt csütörtökön leguggolt velem szembe, kereste tekintetemet, majd mikor felkeltette érdeklődésemet, felállt magasra tartott kézzel mondva "Vijjámjik!" és várta, hogy én mondjam "Lecsap!", mire leguggolt és kezeivel rácsapott a földre. Tátott szájjal maradtam. Ez egy Caritasos játék vége, mármint, amit ott szoktunk mondókázni, azaz, szoktam, mert persze Zsolti fiam soha nem akar részt venni az éneklős, mondókázós felvonásban. Na és akkor együtt elismételtük a versikét néhányszor, majd másnap már egyedül is mondogatta, sőt MUTOGATTA a versikét (eddig vagy kétszer tette ezt). Nagyon boldog voltam. Hát még akkor, mikor pár perc elteltén rákezdett, hogy "Gomba, gomba, gomba", meg hogy "Kolbászt vág a hentes bácsi" és így egész hétvégén mondókázott, énekelt, mindent, amit a korai fejlesztőben és itthon hallott. Mindent, de mindent tud szóról szóra!  Szombaton volt még egy édes jelenet: Megtöröltem a száját, mert maszatos volt és a gyűrűmmel véletlenül megkarcoltam a szájacskáját. Felnyüsszentett és panaszos szemekkel azt mondta nekem "Bocsánat!". Mondanom sem kell, hogy azon nyomban bocsánatot kértem és megpuszilgattam. Hasonló volt a vasárnapi jelenet is: Kihozott valami szemetet a szobából és eldobta a szemetesbe. Mondtam neki "Köszönöm." Pár perc múlva kihozta a konyhába a teáskannát, amit Ferkó azelőtt behurcolt a szobába, letette a lábam elé, rám nézett és azt mondta "Köszönöm." Nagyot nevettem és megköszöntem a segítségét, meg jól megszorongattam örömömben. Na és akkor ezen a héten jött a beszélgetés és én végre megnyugódok, hogy lám, az én fiam is kezd beszélni, úgy a szó szorosabb értelmében is. Ma is olyan édes volt. Mentünk sétálni délután, ő egyedül lépkedett lefelé a lépcsőn, fogózkodott a karfában én meg rászóltam "Csak óvatosan Zsolti, nehogy leess!", mire ő: "Fogózkodj!". Ezt követően pedig rágyújtott egy nótára, a "Mókuska, mókuská"-ra, amit úgy zeneileg, mint szövegileg hibátlanul énekelt el. 

Ez az enteróvirózis nagyon megviseli Zsoltot. Ferkó jobban bírta, igaz ő több gyógyszert kapott és ugye cicizik is. Na, de ma már jobbacskán volt, evett is, errefel ma este a játszótéren egy anyuka ráesett, állítólag pont a Zsolti fejére. Én nem voltam ott, az apja pedig nem látta a lényeget, az esés pillanatát, mert eltakarták a játszótéren beszélgető szülők. Attila elmondása szerint sokat sírt. Néztük a gyermeket, látszólag semmi baja, ütésnek nyoma nincs, de tény, hogy a séta további részében csak ölben akart lenni és itthon is mintha szédelgett volna és különösen sokat nyűgölt, nyögdécselt. Félek, nehogy jobban megütötte volna magát, mint gondoljuk. Azért mégiscsak legalább 50 kilónyi súly esett a kicsi buksijára. Ha én az az anyuka lettem volna, biztos elkértem volna egy telefonszámot, hogy érdeklődni tudjak a gyerek hogyléte felől. Ez az anyuka azt sem mondta el Attilának, hogy hogyan történt a dolog, egy másik néni számolt be neki, aki látta az esés pillanatát is. Reméljük, nem lesz semmi gond, de kicsit aggódva nézek elébe ennek az éjszakának is...

Ferkó fiam vegyesen van. Már helyrejött az enterovirózisból, de még mindig van hőemelkedése időnként és az étvágya sem a régi még, közben kibújt alól egy fogacskája is (ez már a hetedik fogacska), így aztán folyton ölben lenne, cicizne. Egyre bátrabb a menés terén. Látom rajta, hogy koncentrál, hogy megtegye lépéseit. Sokkal jobban uralja testtartását és próbálgatja magát, szemmel láthatóan célokat tűz ki magának és ha azt eléri boldgan engedi el kicsi testét és vágódik például az ölembe, vagy neki az ágynak, mint egy kis zsák. Ezenkívül mindenből az kell neki, ami Zsoltikának: étel, víz, játék, minden. De időnként nagyon ügyesen el tud játszani egyedül is.

Egy nagyon fontos jelenség Ferkónál, hogy kezdeget "beszélni". Eddig, csak úgy ismételte, hogy "má-má-má-má-má", de most már egyértelműen engem ért a "má" szótagocska alatt. Nem egyszer arra is volt példa, hogy azt mondta nekem "má-má", csak nem tudom még mennyire szándékolt ez és mennyire véletlenszerű. Zsoltinál ez nem volt meg. Ő annak idején a "tá-tá"-t kezdte mondani először és Attila is, én is "tátá" voltunk, de Ferkónál eddig úgy történnek a dolgok, ahogy azt a könyvekben is lehet olvasni.

Erről jut eszembe, hogy Zsolti fejlődése mindig teljesen más volt, mint a többi gyereké. Sokszor aggódom is, hogy vajon minden rendben van-e, de nem azért, mert visszamaradna a többi gyerekhez képest, hanem azért mert teljesen más. A Caritasnal is mindig olyan szánalommal néznek rám az anyukák, meg a csoportvezető is: nehezen kezelhető gyereknek tekintik Zsoltit és szerintem némelyikük butának is tartja őt, amiért nem hajlandó szót fogadni és részt venni a tevékenységekben. Igen, az igaz, hogy a mindennapos dolgokban nem teljesít úgy Zsolti, mint sok más vele egykorú, de az Isten szerelmére: ismeri a Naprendszert, tudja Naprendszerünk bolygóinak nevét, még a Halley üstököst is név szerint tudja, felismeri a bolygókat külsejük szerint, tudja, hogy mi a Föld bolygón lakunk, tudja az ÁBC-t angolul, magyarul, románul, bármit kibetűz, néhány betűt le is tud írni (A, B, C, D, E, I, H, J, O, U - dokumentálva van, nem hantázok), számol húszig magyarul, angolul és 12-ig románul, megszámolni is tud dolgokat, ismeri a színek nevét úgy magyarul, mint angolul, néhányat még románul is megnevez - ha buta lenne, mindezeket sem tudná. Na és ezt a fajta értelmességet nem mindenki ismeri ki belőle és olyan rosszul esik, mikor lenézik, rossz fiúnak ítélik vagy például azt feltételezik róla, hogy rossz a hallása, csak mert nem fogad szót nekem. Ezért esett olyan különösen jól nekem, mikor tegnap Kovács Réka azt írta nekem, hogy "a te fiad valójában egy zseni, csak rejtegeti". Végre, valaki a családon kívül is észrevette, hogy ez a kisfiú értelmes és okos és ügyes, a maga másfajta módján. Ezzel a mondatával Réka bizalmat adott és megerősítést, hogy bízzak fiamban, mert épp a múlt héten szerdán törtem ki Attilámnak, hogy elegem van már, hogy minden anyukának magyarázkodnom kell Zsolti viselkedését, magatartását illetően és, hogy miért nem lehet olyan ő is, mint a többi, hogy minden fenntartás nélkül el tudják fogadni őt. Persze, amint kimondtam, már bántam is, hogy ilyet mondok, hisz valójában nem így gondolom. Elfogadom olyannak amilyen és feltétel nélkül szeretem, csak hát, bosszantó helyzetek adódnak abból, hogy ebben a társadalomban nincs jó szemmel nézve, ha valaki nem olyan, mint a többi. De amint Attila mondta "Ő a miénk és akármilyen is, vagy akármilyen is lesz, ő még mindig a miénk és szeretjük!". Ehhez nem fér kétség, csak nekem kell magtanulnom fittyet hányni a szúrós szemeknek. És ugye Zsolti rögvest bizonyítani is kezdett, de nem csak a beszéd szintjén, hanem a szerepjátékokban is (egyre több szerepjátékot talál ki) és az önállósodásban is: kezd odafigyelni a pisi-kaka akcióra (például visszatartja a pisit, vagy ha kiengedi, akkor lenéz a lábára, hogy lássa, lefolyik-e vagy sem, pedig van rajta pelus) és ma kajálásban is lépett egyet előre, mert a levest egyedül kanalazta ki, csak vagy három foltocska került a blúzára :).

Most  mindkét kicsi fiú alszik, jó mélyen, nyugodtan. Olyan szépek, mint két kicsi angyal. Ha egész nap nincs időm észrevenni, akkor lefekvéskor mindig nyugtázom, hogy milyen szerencsés is vagyok két ilyen csodálatos gyermekkel és egy igazi családapával megáldva.