Játékok

Ma döbbenten jöttem rá, hogy Zsoltinak szinte minden játéka ép egész, vagy legalábbis még használható állapotban van. Jól esett ezt nyugtázni és bizony nem féltem ma odaadni Bence különleges fém autóját, mert tudtam, bízhatok kisfiamban annyira, hogy ne rontsa el. Hogy ilyen jól megőrződtek a játékok annál is érdekesebb, mert Zsolti ténylegesen játszik velük. Igaz, hogy azokat a játékokat, melyeket megvettünk, de őt nem érdekelte, vagy félt tőlük, azokat eltettük "érni", a szetteknek pedig mindig kerítettünk egy dobozt, egy tárolót, ahol épségben megmaradhatnak. De Zsolti úgy általában nem az a gyerek, aki mindent szétszed, hanem gondosan, óvatosan veszi szemügyre az apró kincseket és bizony elkeseredik, ha nem tud úgy játszani velük, mint a nagyok (sír, például, ha a három vagonos vonat kisiklik a vágányról az ő vezetésében). Ha pedig már nem játszunk valamivel, azt gondosan a helyére tesszük, már csak azért is, hogy ne botorkázzunk benne egész álló nap. Jó lenne, ha megtartaná ezt a szokását nagyobb korára is...  :)

Zsolti, kedvenc autójával, amit szintén Bencétől örökölt :)

Egy csepp keserű

Amint az elmúlt napokban kiderült, pajzsmirigy alúlműködésem van. És ez bizony veszélyes lehet kicsi Pocaklakó fejlődésére. A kezelést ugyan már ma elkezdtük, de nem tudni még, hogy az elmúlt hat hétben érintette-e kondícióm a picurt vagy sem. Tiszta szívünkből reméljük, hogy nem. Három hét múlva a nőgyógyász is elmondja, hogy ő mit lát, de azt hiszem választ csak akkor kapunk igazán, amikor megszületik Pocaklakó. Talán elkerülhettük volna mindezt, ha kicsit korábban megyek ellenőrzésre az endokrinológiára, de már az is véletlenszerű, hogy egyáltalán elklüldtek ilyen nemű vizsgálatokra. Bízom benne, hogy az Isten megsegít és megvigyázza magzatunkat, és hálával veszem, ha esetleg ti is imádkoztok egyet az ő egészségéért.

Húsvét

No, hát már rég nem írtam, pedig sok szép történt velünk: állatkertezés és spontán családi összejövetel a Somin miccs evéssel egybekötve, új pesztra, húsvéti nagytakarítás, húsvétolás és még sorolhatni, de most hadd beszéljenek a képek helyettem :)

AranyBence

Szerdán az a kellemetlen meglepetés ért, hogy Zsolti nem akart fürdeni. Már pedig Zsolti olyan, mint egy kacsa: imád fürdeni - sokszor akkor kezd el sírni, mikor kivesszük a kádból. Azt hittem, a szerdai hiszti csak hiszti, de bizony ez a tücsök csütörtökön sem akart fürdeni. Rendesen megijedtem. Mi a teendő? Erőltessem a fürdést és nagy korára utálni fogja a vízet, vagy netán félni fog a víztől? Hagyjam rá a dolgot s ne fürdessem - de akkor hogy a fenébe oldom meg a tisztálkodását? Tegnap kihagytam a fürdetést, hogy kicsit csillapodjon az ügy Zsoltikámban és ma estig fogalmam sem volt, hogy fogom megint megszerettetni kisfiammal a lubickolást.

Igen ám, de mikor kiderült, hogy Bencének is kell ma fürdeni, egy szikrányi remény támadt bennem, hogy ő megmentheti a helyzetet. Elmondtam hát neki, mi a problémám, és megkérdeztem, volna-e kedve együtt fürdeni Zsoltimmal. Bence boldogan vállalta, hogy segít - örömét leli abban, ha valakinek ténylegesen segítségére lehet. No, elő is készítettem a fürdővízet, de Zsolti biza már vetkőzéskor iszonyodott a fürdés gondolatától. Ellenkezett is, míg a fürdőbe nem értünk. Mikor azonban meglátta, hogy Bence is bemászik a kádba, elcsendesedett és hagyta, hogy őt is betegyem. Mindenféle feszültség nélkül zajlott le a fürdés. Zsolti játszott (s közben spriccolta Bence arcát, mit ő hősiesen tűrt, bár tényleg nem szereti), Bence pedig elvolt a maga játékával s közben gondosan locsolta Zsolti hátát és hasát, hogy meg ne fázzon (saját ötlete volt!!!). Igaz, Zsolti hamarabb kikívánkozott a kádból, mint szokott, de akkor sem hisztivel, hanem a legnagyobb nyugodtsággal, türelemmel.

Nekem persze fülemig ért a mosoly és nagyon-nagyon hálás voltam Bencének. Ő is büszke volt magára, hogy ilyen nagyot segíthetett.

Nem tudom, mi lesz a holnapi fürdetéssel, de bízom benne, hogy az iszonyat jelentősen csökkent és hogy nem lesz gond a továbbiakban....

Különleges szombat

Ma különleges szombatunk volt, mert az egész napot nővéreméknél, Krisztináéknál töltöttük. Reggel Krisztinél hagytam Zsoltit, azt hittem max egy órára, de bizony majdnem kettő lett belőle. Aggódva hívtam fel, mikor befejeztem dolgomat, hogy lássam, hogy boldogult kistücskömmel (a saját 6 éves Bencéje és 9 hónapos Katája mellett). Nagy örömmel vettem, hogy kicsi fiam szófogadó, csendes gyerek volt és nem kavart nagy felhőt. 

Mádi mama is odajött délre és szépen mind ott ragadtunk estig, mikor pedig mi hoztuk magunkkal Bencét, hogy nálunk aludjon.

Olyan szépek az ilyen együtt töltött napok. Jól esett a családdal lenni. Mint mindig, feltöltött :)

Ő így szeret

Lehet az uram nem igazán élvezi, hogy erről írok, de muszáj megtennem, hogy tanulság legyen más férjeknek, apáknak is. Az uram ugyanis ma két apró gesztusával hatalmas örömöt szerzett nekem, és kicsi fiának is. Ez az a típusú öröm, mitől érzed szeretve vagy, mint nő, mint társ, mint anya, olyan öröm, ami egy félévre feltölt.

Ma reggel nyolckor költött kicsi fiam. Nagyon nehezemre esett felkelni, de Zsolti  a zord idő ellenére is derűs volt. Hát amint így mogorván próbálok magamhoz térni, látom, hogy tücsök kisasztalán ott egy kis borkán és benne két szál pitypang. Leesett az állam. Nem tudtam megállni, hogy azonnal fel ne költsem a zuramat. Muszáj volt megölelnem és megpuszilgatnom örömömben: nem elég, hogy beleolvasott a blogba, de éjnek idején  (mert ugye éjjel 1-2 óráig dolgozik) képes volt a sötétben keresni két gyönyörű pitypangot, egyet Zsoltinak és egyet nekem. Zsolti is nagyon megörvendett a virágoknak, egész délelőtt velük játszott. (Igaz, nagy buzgó szeretetével meg is ölte a kicsi virágokat...) Hát, amint így örvendezek a pitypangomnak, tátic odamorogta hozzám, hogy "és még van valami kint is, a konyhában valahol." Mint karácsonykor, olyan izgalommal rohantam ki a konyhába, ahol meg is láttam egy ismeretlen zacskót. Benne egy kantáros nadrág, Zsolti méretű, és egy zebrás body...... újszülött méretű. Könny szökött a szemembe: Pocaklakónknak is hozott valamit. Persze nem menekült az új adag puszi és ölelés özöntől....

Látjátok, pasasok, nem kell nekünk Földközi-tengeri utazás, drága ékszer vagy ötven szál rózsa, hogy érezzük, fontosak vagyunk nektek, hogy szerettek... Az aprócska gesztusok annál fontosabbak, annál többet érnek. Több az, ha tudom, éjnek idején, munkából hazajövet az uram rámgondolt; és több az, ha érzem, nem csak én vagyok várandós, hanem uracskám velem együtt....

Virág

Mikor kinyíltak az első békavirágok, letéptem egyet és odaadtam Zsoltikámnak mondván: "Látod kisfiam, ezek a virágok a tavasz hirnökei!". Mindig is odavoltam a pitypangért és erre azt hiszem Zsolti is ráérzett. Ma ugyanis, mikor sétálni mentünk, meglátott három szál bátor pitypangot, kik voltak elég merészek ebben a szélben szépen kinyílva virítani. Tücsköm odament a három szál virághoz, letépte a legnagyobbat és nézegette, szagolgatta, majd továbbsétált. Egész séta alatt ott szorongatta kezében a kis virágot: időnként megfeledkezett róla, időnként nézegette, de ha elejtette azonnal felvette. Adott pillanatban meglátott valami érdekes fatörzs darabokból készült dekorációt az egyik ház előtt és abban turkált fél kézzel, de egy idő után a virág akadályozta a nagy munkában. Kétségbe esetten nézett körbe, látszott kicsi szemein, hogy keresi a megoldást, majd odanyútotta a virágot nekem. Miután megunta játékát visszakérte virágját és úgy mentünk tovább. Hát ahogy így sétálunk,  hirtelen mérhetetlen makacsság lett úrrá Zsoltikán. Mindenáron vissza akart fordulni s én azt hittem, hogy a homokot lapátoló férfihez szeretne csatlakozni, így kézzel-lábbal hadakoztam az irányváltás ellen, míg végül ölbe vettem kisfiamat és továbbmentem. Zsolti nagyon elégedetlen volt, a sírás környékezte. Mikor ismét letettem, akkor vettem észre, hogy nincs kezében a virág. Belémnyílalt, hogy "Ó, Istenem, ez a kicsi legényke, csak az elhullatott virágért akart visszafordulni, én meg nagy értetlenül ráerőltettem saját akaratomat." Nagyon rosszul éreztem magam gesztusom miatt. Kerestem a tekintetemmel, hogy hol van még békavirág, míg végül észrevettem egyetlen egyet, az iskola zöldövezetében, egy fatörzs aljában elbújva. Hamar odamentem, leszedtem s átadtam Zsoltikámnak. Kellett volna látni, hogy derült mosolyra az a kicsi gyermek. Ezt is jól megvigyázta. Míg Ervin tatának segített a gereblyélésben, ideadta nekem a virágot, majd visszakérte, s a séta hátralevő részében végig a kezében szorongatta, csak valahol az utolsó száz méteren hullatta el ismét, de már nem találtam meg. Döbbenettel néztem végig Tücsköm ragaszkodását, kitartását, gyöngédségét, és nagy adag büszkeség töltött el :).

Hétvége

Hétvégén Zsolti névnapját ünnepeltük. Jó ürügy volt, hogy végre megint összegyűljön a család. Az elmúlt hónapokban a sok virózis miatt alig találkoztunk, így jól jött egy esemény, ami végre egybegyűjthetett minket. 

Az ilyen alkalmakat mindig megragadom, hogy valami újdonságot süthessek. B. Ildinél kóstoltam nemrégiben egy nagyon finom olajbogyós muffint, s alig vártam, hogy én is kipróbálhassam a receptet. Jól sikerült, finom lett és remekül talált a rozmaringos pulykával, mit mangón tálaltam. Tortát is akartam készíteni, de a recept s a valóság valahogy sehogy sem akart találkozni (az igénytelenül lefordított amerikánus receptek átka), így 20 perc sülés után váratlan látvány fogadott amint beleskelődtem a lerbe: a tortám, ami eddig a pontig mintásan viselkedett, hirtelen el kezdett rotyogva FŐNI???!!!! "No, mondom, jól nézünk ki, ez a torta bizony a szemétbe megy!" Rosszul esett a kudarc, főleg, hogy azt sem tudom hol tévedhettem (bár sejtésem, hogy az egész azon múlott, hogy az amerikai tehéntúró messze más, mint amit mi annak nevezünk). Na, de hamar megvígasztalódtam, mikor nagyi beérkezett egy fenomenális banános "fatörzs" tortával!!! 

Az estét hát együtt töltöttük, végre babázhattam egy keveset kicsi keresztlányommal, aki közben akkorát fejlődött, hogy csak ámultam-bámultam. Bence Zsoltival játszott.... szegényke, muszáj volt neki. Bence ugyanis elörökölte nővérem sármját: minden gyerek vele akar játszani. Mikor Zsolti meglátja Bencét elolvad az örömtől. Ide s tova van unokatestvéréért, folyton csak rajta lóg, utánozza, nézi, mászik rá, puszilgatja. Bence mindezt hősiesen tűri, ám időnként neki is elege lesz a "nagyfiú" szerepből s zsőrtöl egy kicsit. Szombaton Ervin tata, majd Attilám rendezte a fiúk közti súrlódásokat, mindketten igazi, nyugis, pasi-módszerekkel. 

Így aztán babázással, játékkal, kajálással és sok dumával elköltöttük a szép délutánt. Igazán jól esett! Mióta Váradról hazaérkeztem nagyon óhajtottam egy ilyen családi összejövetelt.

Vasárnap nem tudtam, hogyan üssem el az időt, hogy kicsi fiamnak is jó legyen. Már harmadik napja voltunk szobafogságban a borzalmasan szeles időjárás miatt. Végül aztán fogtam kicsi tücsköt, taxiba ültem vele és levittem apjához a Maros Mallba. Ott mindig akad szórakoznivaló. Két órát voltunk képesek eltölteni a mozgólépcsőzéssel, a hosszú tereken való futkározással, a kirakatok és a harmadik emeleti színváltós lámpák csodálatával. Ezt követően nekem dolgom akadt, de mivel ez rövidebbre sikerült, mint gondoltam volna, úgy döntöttem, meglátogatjuk Tündét és Kareszt. Ezen a hétvégén mindenképp meg akartam ejteni e látogatást, csak úgy tűnt, hogy a programváltozások áthúzzák terveimet. Örültem hát, hogy mégis át tudunk szaladni egy röpke látogatásra. Zsolti nagyon élvezte (na és persze én is!). Kicsi fiam a macskával játszott, a halakat bámulta, egeret és számítógépet próbált rongálni, banánt koldult, keresztmamája dekorációs csodáit bámulgatta és jó fiú módjára, többnyire békén hagyta a felnőtteket :). Feltöltött a látogatás. Tündével meg is állapítottuk, hogy gyakrabban kéne barátaimat meglátogatnom, de őszintén, olyan nehezen indulok meg fiammal vendégségbe, pláné nem gyerekes párokhoz. Mert, ugye nálunk gyerekbiztonságos a lakás, vagy legalábbis beletörődtünk abba, hogy mindenünk a gyermek prédájává lehet, de vendégségben mindent menteni kell, a fél lakás felfordul miattunk, arról nem is beszélve, hogy nem edzett emberek számára 10 perc Zsolti mellett felér egy fél maratonnal. Folyton attól félek, hogy látogatásunk teherré válik vendéglátóinknak. No, de a tegnapi tapasztalat alapján be kell látnom, hogy ez hülyeség részemről, mert egyrészt fiam messze megbízhatóbb, hisz Zsolti egy aránylag csendes, szelíd és szófogadó kölyök, másrészt pedig bízhatnék jobban a legkedvesebb barátaimban is, akik sose vetnék a szememre, hogy Tücsköm felborítja a vörös boros poharat, vagy egyenként megkóstolja, majd visszateszi a tálba a feltálalt ropogtatnivalót....

No, hát így telt a hétvégénk: mozgalmasan, színesen. :)

Napló

A múlt héten megláttam a könyvesboltban azt a babanaplót, mit Magyarországról szerettem volna megrendelni, mikor még Zsoltival voltam terhes. Sokat gondolkodtam, keressek-e Pocaklakónak ugyanolyan naplót, mint a Zsoltié, vagy vegyem meg ezt. Végül úgy döntöttem, a két gyerek két külön egyéniség, hát a naplójuknak is különbözni kell, és megvettem, mit a könyvesboltban láttam. Nagyon szép. Nem olyan színes mint a Zsoltié, meg rajzok sincsenek benne, de a maga diszkrét stílusában gyönyörű, és meglepő módon nem csak a gyerek első évét óhajtja megörökíteni, hanem első 18 évét. Remélem kerül annyi időm, hogy következetesen töltögessem majd ezt is, hisz Zsolti naplóját bizony mind kitöltöttem, már csak néhány fényképet kell beragaszgassak. A blog-vezetést is szeretném folytatni, majd megválik, lesz-e energiám rá. És persze ezek az emlékek mellett ott vannak a "kincses" dobozok, ahová a gyerekek által nyújtott kincseket rejtegetem... :) De vajon, fiú létükre, jelent-e majd mindez nekik valamit???

Ja és azt is muszáj elújságolnom, hogy megvan Pocaklakó neve, ami még egyelőre a család titka marad. Nekem rendkívül fontos kérdés volt ez, mert már hetek óta szükségét érzem, hogy "kényeztetéskor" nevén szólítsam magzatomat. Hosszú folyamat volt a névválasztás, sok tárgyalást igényelt, de megvan, és mindkettőnknek tetszik, így hát végre tudom hogyan becézgessem pincurt a pocakban. :)

Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

Én nem tudom, mi van, de ha Zsolti megüti magát, holt biztos, hogy a feje koppan. Sehol másutt nem sérült annyiszor meg, mint a fején. A múlt heti hűlés óta mind fogja kis kezével a buksiját, mintha fájna neki s akkor errefel hétfőn az utcán hanyat esett, mint egy zsák - persze a feje akkorát döngött az asztfalton, hogy a lélek megfagyott bennünk. Eszméletvesztés, hányás, fosás, akadozó nézés nem volt, de maradt egy lila foltnyi zúzódás, meg ejsze fejfájás, mert Zsolti azóta is kicsi kezét időnként a fejére teszi, mintha fájna neki. Na de annak örömére, hogy a hétfői esést különösebb komplikációk nélkül megúsztuk, ma megint leesett itthon, de úgy, hogy tarkóját egyenesen az egyik karton tároló sarkába verte, hogy jó nagy nyomot hagyott a fején s egy apróbb sebet. Most aztán megint tűkön ülhetek, hogy vajon megússzuk ennyivel? Tudjátok, ilyenkor szerencsés, hogy a kutacsa még jól érezhető Zsoltinak, mert legalább tudom ellenőrizni, hogy nő-e az agyi nyomás vagy sem.... Katasztrófa. Mindenik esésénél úgy megijedek, hogy a szívem szökik ki a helyéről..... S még mi lesz, mikor ketten lesznek?

Próbaidő

Ezt szerdán írtam:

Lévén, hogy nekem hamarosan le kell adnom egy min. 100 oldalas szakdolgozatot az egyetemen (amiből még egy szót sem írtam meg), úgy döntöttünk, hogy fogadunk dadust (anyáci példáját követve, a dadus intimitását tiszteletben tartjuk). A dadus dolga elvinni Zsoltit sétálni két óra hosszat, hetente háromszor, mialatt én nyugodtan az írásra összpontosíthatok.

A segítség egy volt évfolyamtárs részéről jött és sikerült olyan dadust találni, aki nekem nagyon-nagyon tetszik, aki fiatal, türelmes, simán elbír egy eleven gyerekkel, akiben megbízok. Ma már harmadik napja vagyunk próbaidőben. Tulajdonképpen, nem is tudom ki próbál kicsodát :D, mert én már első nap tudtam, hogy a dadus fel van véve. Zsolti is hamar elfogadta őt. No jó, ha választani lehet, akkor inkább az én ölömbe mászik, de ha én elvonulok, akkor kézen fogja a dadust is, felkérezkedik az ölébe, mi több a tegnap egy kis esés után is simán elfogadta a dadus vígasztalását, nekem nem is kellett odamenni hozzájuk. Ennek tiszteletére ma már csak ketten mentek sétálni és örömömre, még sírás sem volt elváláskor. Tiszta szívemből remélem, hogy a dadus is "felvesz" minket.

Emellett még egy jó hír: kikandikáltak Zsolti szemfogai!!! Bízom benne, hogy húsvétig megérünk mi is végre egy átaludt éjszakát! :)

Szép napot mindenkinek!

De nem sokkal utána, hogy közzétettem, kiderült, hogy váratlan családi okoknál fogva a dadus nem tudja vállalni Zsoltit. Alig tudtam visszatartani könnyeimet. Nagyon megszerettem a dadust és olyan nyugodtan bíztam volna rá kicsi fiamat. Megoldás azonban hamarabb jött, mint reméltem volna: Attila egy kolléginája megpróbál kisegíteni minket, ha Zsolti is elfogadja őt. Benne is könnyen megbízom. Érti magát a gyerekekkel és kicsi fiammal is jól egyeztek eddigi találkozásukkor....

És most azt mondom: elég legyen!

Bár bújnak a szemfogai és meg is van hűlve, Zsolti újabban kezdi igen magas fokon űzni a hisztizést. Úgy érzem, az e heti rinyálások mögött nem csak a kellemetlen közérzet áll... hanem a gyermeki furfangos hisztivágy. Nem eszik semmit - ok, ám legyen, elvégre a foga fáj -, de a vizet is csak bizonyos tálalási formákban fogadja el, s ha az nem megfelelő, akkor hiszti - ez szerintem túlzás és nem tudom elhinni, hogy a fogak okoznák. Ha öltözünk, hiszti, ha pelenkázunk, hiszti, ha nem arra megyünk séta közben, amerre akar, akkor hiszti... No, szóval, betegség, fogproblémák ide vagy oda, legyen már elég a hisztiből. Azt hiszem, ha most nem keményítek be, akkor nagyon rossz útra fog letérni Zsolti, mégpedig a "hisztivel mindent el lehet érni"-útra. Hogy hogyan fogok bekeményíteni és hogy leszek ebben következetes, még nem tudom, ahogy azt sem, hogyan lehet bekeményítés közben érzékenyen igazságos maradni. De majd belatanulok, mert muszáj lesz, mert a sok hiszti kezdi nagyon megrontani az együtt töltött szép pillanatokat. És az sem mellékes, hogy majd a kistesó mellett, nem lesz nekem lehetőségem a hisztiket rendezni... azt hiszem....

Két jópofa jelenet és egy felismerés

Tegnap a délelőtti séta alkalmából feladtam Zsoltinak a Huniéktól örökölt új cipőjét, a kéket. Nem tudtam eldönteni, kényelmes-e Zsoltinak, szereti-e, de kipróbáltuk egy sétával. Hazaérve nem volt piros a lába sehol, nem úgy tűnt, hogy a cipő sértette volna valahol. Délután a Somira mentünk Tivadarékkal találkozni és Mádi mama öltöztette Tücsköt. Szokás szerint a kis fehér bakancsot adta Zsolti lábára, mire az én fiam kiment az előszobába, megfogta az új kék cipőjét, behozta a szobába és letette Mádi mama elé az asztalra. Ő azzal a cipővel akart menni sétálni. Nagyot nevettünk Attilával, Mádi mama pedig meglepődve vette tudomásul, hogy bizony az úrfi cipőcserét óhajt. Büszkék voltunk, hogy ilyen szépen értésünkre adta akaratát :)

Fent a Somin egyik játékot a másik után próbálgattuk. S hát Attila elcsalta Zsoltit a nagy csúszdákhoz. Egy másik kislány is épp ott játszott, mikor hallom, tátic arra készül, leengedje Zsoltit. Odamentem  hát a kislány mellé, szólni akartam, hogy vigyázzon, mert mindjárt érkezik Tücsök, de közben a kislány édesanyjától kapott utasítást én meg nem akartam közbevágni. Így történt, hogy ott álltam mellette, közben füleltem, mit csinál az uram, s vártam, hogy megszólalhassak. Mire a kislány, riadt arccal nézve rám, azt mondta "Ne vigyorogjanak nekem!". No, ne félj nevetés. Az ő szülei, de mi is nagyot kacagtunk a kislány édes megjegyzésén, aztán elpoénkodtuk a dolgot. El nem tudom képzelni, mit láthatott rajtam szegény leányka, mert én nem is tudatosítottam, hogy mosolygok (de hát játszótéren az ember aligha tud vakbélgyulladás-komoran maradni), de  mindenesetre jól megkaptam tőle a kommentárt, hogy ne vigyorogjak neki :D 

Ja, és még annyit, hogy én a napokban eszméltem rá, hogy mennyire nem vagyok kreatív a fiacskámmal való játékban. Mikor ugye terápiás környezetben kell játékokat kitalálnom nincs gondom, és Zsoltival mégis sokszor ötlettelen vagyok. Ma értettem meg, hogy ennek oka az, hogy terápiás környezetben vannak konkrét célkitűzéseim (test megismerése, irányok ismertetése, hangszerekkel való spontán játék, stb.), míg itthon nem "terv" szerint játszunk, hanem csak úgy tende-vende. Ma megpróbáltam tudatosan játszani Zsoltival, mint Váradon az ovisokkal, és biza hamar eltelt a délelőtt és folyton volt mit csináljunk Tücsökkel. Ez, tudjátok, eddig pont olyan volt, hogy "a matek tanár gyereke matekből bukik". No, de akkor most már javítunk ezen! :)

Szép hétvégét nektek!