Update

Zsolti vasárnap óta szenved és ennél fogva zsimbes. Úgy sejtjük, hogy a bal hátsó foga készül kibújni, de lévén, hogy semmi látható elváltozás nincs a fogínyen, aggódom, hogy nehogy valami másról legyen szó... Mindenesetre, a kicsi drága azt mondja "fáj szája" és a hűtőnél a gyógyszerét kéri (Nurofen), amit maga be is vesz majdnem egyedül!!!!! Na ez, mármint a gyógyszer beadása, egy hónappal ezelőtt még fél órás harccal, visítással, izzadással, lefogással, földreteperéssel, szidással, veszekedéssel és lelkiismeret furdalással járt. Aztán hogy most mi a helyzet: a. rájött, hogy a gyógyszer bevevése nem is a világ vége vagy b. annyira fáj valamije, hogy inkább beveszi a gyógyszert, hogy szűnjön... én nem tudom, de remélem az előbbi és nem utóbbi... Hála Istennek, a  gyógyszer hat, így az adagolás utáni "ááá-háááááááá" nyávogások száma jelentősen csökken és egy-egy mosolyt, esetleg nevetést is ki lehet csikarni a fiútól, de azért látszik Tücsök szemén, hogy valami nincs rendjén... Zsimbelés ide, sírdogálás oda, Zsolti fiam a héten rengeteget kezdett mondani, mindent ismétel, és kezd magában is beszélni.... A minap játszódtunk:

Mutatom egy hangos könyvből az állatokat és kérdem: Ez mi? 

Zs: Ejz mi? 

Én: Nem, nem! Mi ez? Kacsa? 

Zs: Katsa 

Én: S ez mi?

Zs: Ejz mi?

Én: Nem! Mondd meg szépen mi ez! Malac.

Zs: Majasz

Én Na és ez mi?

Zs: (Zsolti már ismételné utánam, hogy ejz mi, de a képre nézve benn akad a szó és nagy csodálkozva rám néz, majd elégedetlenül azt mondja:)Bá-ány.

Attilával hatalmasat nevetünk, megdícsérjük a fiút, kérdezem a következő állatot, érkezik is a válasz, ugyanolyan stílusban: Tején.... :D

Ferkó is újdonságokat művel. Hangicsál sokat. Nagyon különleges hangja van. Erős, férfias és kicsit torokhang. Nagyon specifikus a hangszíne és én nagyon élvezem. Olyan különös felfedezni, hogy mi mindenben különbözik a két kicsi pasi.... Na de emelett Ferkó forgolódni is elkezdett. Hátról pillanat alatt oldalra fordítja magát és csak egy hajszál választja el attól, hogy hasra is átforduljon. Egész ügyesen ül, hason pedig hosszan fenntartja fejét és most már nem kinyújtott karral próbálja felemelni buksiját, hanem nyugisan könyököl. Azt is el kell mondani, hogy ez a hét és fél kilós úrfi, ma reggel kibontotta az egymásba láncolt kocsizörgőket, amit az ágya fölé szoktunk kifeszíteni. Egész nap úgy maradtak a zörgők, csak úgy lógtak a kiságy oldalán. Délután pedig a manó addig játszott az egyik ilyen lógó micsodával, míg elszakította!!!! Na, mondom, úrfi, jó erőben vagy, jobb lesz nem ujjat húzni veled.

A sétáinkba újdonságot próbálunk bevinni. Mióta egyedül kell sétálni a két kicsivel, Zsolti többnyire kocsifogságban "szenved". Most azonban, lévén, hogy lepattant a kis sport kocsink, kénytelen voltam más megoldást találni és venni a bátorságot, hogy Zsoltit gyalog vigyem, vagy motorral. Nagy meglepetésemre a motorozás eléggé elviselhető, mert messze szófogadóbb így Tücsök, mint gyalogosan. Azért vannak pillanatok, általában hazafelé menet, mikor legszívesebben kifutnék a világból.... Nem elég, hogy másfél órája cipelem a ruhákkal, kenguruval együtt 8 kilós Ferkót, még kiflit is viszek a kezemben, még járdán közlekedő autókat is figyelek, de még Zsolti féle hisztiket is rendeznem kell, mikoris Zsolti nem hajlandó arra menni amerre én kérem, vagy ölbe kérezik, vagy egyszerűen ledobja magát a földre, mert már fáradt... Persze, rendszerint az ilyen jeleneteket az idősebb, semmi dolguk sincs egyének megbotránkozva néznek végig és fejüket csóválva néznek rám megvető szemmel, hogy jön, hogy nekik ugorjak. Megnézném, ők mit csinálnának a helyemben. De nehogy azt higgyétek, hogy vaegyszer a segítségét ajánlja valaki... Ó, nem.... Hacsak arra nem jár egy ismerős, mint például Ilike néni múlt szerdán, aki megmentett épp egy másodperccel azelőtt, hogy a kimerültségtől elsírjam magam. Becsület szavamra, a két gyermek egyidejű sétáltatása jelen pillanatban számomra a legborzalmasabb pillanata a napnak és felér 3 órányi kemény kickbox-fitnesz edzéssel..... Ezért van, az, hogy mikor Rékát látom sétálni Sárával és Matyival, nagy lazán, üdén, a legnagyobb nyugalommal és kézenfogva, akkor az irigység öl meg, hogy miért nem sétálhatunk így bár legalább néha-néha. Na de ez van. Az én nagy fiam séta közben folyton futkorászik, mindenhová felmászik, galambot kerget, minden egyes pocsolyába, gödörbe belelép, lépcsőzik, virágot tapos, kavicsot dobál, sárba ül, trapol körbe-körbe a beszélgető emberek körül, futtában hasravágódik, meg hasonlók... és talán, amennyire fárasztó is, ez mégis így van jól. :)