Hála a jó Istennek azért a 20 centiért! Ennyin múlott, hogy Zsoltit ma nem ütötte el az autó...
Az úgy volt, hogy elmentünk sétálni. Azt már mindenki tudja, Zsolti milyen eleven, ezért kénytelen voltam kocsifogságban sétáltatni őt, mióta Ferkó megszületett. A múlt héten azonban azon gondolkodtam, hogy azért egy két és fél éves gyereket nem kényszeríthetek folyton kocsiban ülni, pláné, hogy Ferkó érkezéséig inkább a gyalogos sétákat szorgalmaztam. Ezért kipróbáltam a motoros sétát. Zsolti meglepően ügyesen és szófogadóan közlekedett vele, ezért meggyőztem magam, hogy vállaljam a továbbiakban is a motoros sétát. Ma is így sétáltunk, de biztonságból magammmal vittem a kocsit is, mert a pénteki sétánk alkalmával is úgy elfáradt Zsolti, hogy a hátamon kellett hazahoznom (miközben kenguruban Ferkó is ott lógott a nyakamon). Na visszatérve a mai naphoz, találkoztunk Rékáékkal és úgy sétáltunk tovább, különösebb gondok nélkül, míg el nem értünk a Mádi mama közelében lévő játszótérhez. Itt Zsolti folyton átment volna az úton Mádi mama felé. Sikeresen visszatérítettem vagy 66x. Ekkor Réka felajánlotta, hogy fut ő egy kicsit Zsolti után, hogy ne én szaladjak folyton a picivel a nyakamon. Persze, Zsolti nem hagyta magát, megint Mádi mama felé vette az utat. Réka elment vele egészen a tömbházig, majd visszacsalogatta a játszótérhez. Ezalatt Matyi, a Réka apróbbik csemetéje felsírt, Sára pedig lipinkázott. Jeleztem Rékának, hogy cseréljünk és elindultunk egymás felé. Csakhogy Réka alig tett meg 3 lépést felém, Zsolti hirtelen megfordult és irány le az útra. Kiáltoztam Zsolti után, hogy álljon meg s szaladtam, ahogy bírtam, de ő a motorral kétszer olyan gyorsan haladt mint én utána. És ekkor majd szívgörcsöt kaptam, mert láttam a garázs egyik végében, hogy jön az autó és azt is láttam, hogy Zsolti a garázs másik végén mit sem sejtve épp kifut az autó elé. PÁR LÉPÉSSEL VOLTAM MÖGÖTTE ÉS EGYSZERŰEN NEM VOLT MIT TENNEM, HOGY MEGÁLLíTSAM A KÖLYKÖT! Ordítottam, hogy "Zsolti, állj meg", de az én drága szófogadó fiamnak mind ordíthattam. Hála a mennyei gondviselésnek, hogy az autó normális sebességgel közlekedett és a sofőr is elég figyelmes volt és még időben fékezett. 20 centi! Szegény sofőr falfehér, én valószínüleg úgyszintén. A gyermeket feltuszkoltam a járdára, kiráztam a lelket belőle, ordítottam, mint egy őrült, rácsaptam a fenekére és úgy öleltem magamhoz, bőgve, krokodil könnyekkel. Életemben még így nem ijedtem meg soha. Egész testemben remegtem. És a gyermek észre sem vette, hogy milyen veszélyben volt. Meg sem ijedt az autótól. Csak akkor kezdett el sírni, mikor én képemből kikelve ráztam és öleltem egyszerre. Alig tértem magamhoz utána, még most is émelygek, de ki kell írnom magamból, hogy levezessem a feszültséget.
Szegény gyermeknek itthon is ordítóztam még egy negyed órát, pedig ő valójában nem hibás... Végtére is, senki nem hibás... De egy két és fél éves igencsak eleven gyermek és egy 4 hónapos pici sétáltatása nem EGY emberes műszak. Rékának sem könnyű, pedig Sárája igen értelmes és szófogadó gyermek, meg nem is futkorászik annyit, mint Zsolti. Ezt nem lehet egyedül csinálni... azaz lehet, de akkor vagy a nagy gyermek van mozgásképtelenné téve, vagy ilyen életveszélyes helyzeteket vállalunk.... Most mellettünk volt az isteni kegyelem, de holnap? Ja, vagy holnap nem megyek sétálni, sem holnapután, sem azután, sem azután és felnevelem a gyermekeket a balkonon... Elvégre bébiszittert nem tudok megfizetni, a Zsolti életét többet nem akarom kockáztatni s akkor más megoldásom mi marad?
Ez volt a második alkalom, hogy az autó majdnem elütötte Zsoltit. A múltkor a járdán volt veszélyben..... mert ugye, már a járdán sem tudhatom biztonságban a gyermekeimet.... Szóval.... én nem tudom, mikor tanulja meg Zsolti, hogy az útra nem szabad lelépni, vagy hogy engdelemeskedjen, mikor azt mondom "Állj meg!", hogy megfogja a kezem, mikor én azt kérem tőle, de ameddig ezek a dolgok nem működnek ÉN TÖBBET MEG NEM INDULOK EGYEDÜL KETTEJÜKKEL!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése