Nnnna szóval, van nekem egy fenomenális Ervin tatám és egy fenomenális Ilonka mamám. Mindketten elmúlták már a hetvenet, de senki nem mondaná meg róluk, olyan elevenek. Tata a beteg keze ellenére is a család ezermestere, "multilátérál-dézvoltát" művésze: remek festő, színész és énekes (tényleg az!!), és még kitűnő bébiszitter-segéd is; mama pedig a csodálatos bébiszitter, aki mindig ráér gondozni valamelyik dédunokát, miközben villámgyorsan rendet is teremt és ebédet főz (mindezt törött hátgerinccel és úgy, hogy a kölyök fülig érő mosollyal élvez minden együtt töltött percet). Nővéremmel és velem is mindig rengeteget foglalkoztak, megannyi szép élményünk van velük, tanítottak, neveltek, szerettek, mindig segítettek, ahogy csak tudtak (még a macskámat is átvállalták Zsolti érkezésekor). Tini korunkban, mikor felnőtt életünkről álmodoztunk, mindig elmondtuk Krisztinával, hogy reméljük, a mi gyerekeink is ismerhetik majd mamáékat. Álmunk valóra vált és nem is akárhogy. Gyerekeink ide s tova vannak mamáékért és hála Istennek részesülhetnek bőven az ő szeretetükben. Erre példát adott ma is Zsolti, mikor a tömbházuk előtti sétányon sétálva értésemre adta, hogy ő fel akar menni mamáékhoz. Minden sétánk alkalmával, Zsolti hatalmas mosollyal szalad lépcsőházuk ajtajához, 66x megmássza a három kicsi lépcsőt, az ajtót paskolja és jelzi, hogy nekünk oda be kell menni. Ma násznagynémmal és sógornőjével sétáltam, de Zsolti ismét a lépcsőházhoz kanyarodott, eljátszotta a szokásos rituálét és várta, hogy meglátogassuk tatáékat. Próbáltam elterelni figyelmét, hisz nem voltunk magunkra, de nem lehetett. Végső elkeseredésében kicsi fiam felmászott egyedül a három lépcsőn, ismét az ajtót ütögette és pici mutatóujjával a kaputelefonra mutatott, hogy csengessek már be végre. Nem lehetett ellenállni. Zsolti boldog volt. Gondoltam, szólok mamának, hogy intsen egyet (ugye kecske is, káposzta is), na de neeeeeem. Az én fiamnak ennyi nem volt elég. Meglátta mamát és a macskát az ablakban s visongva futott is vissza az ajtóhoz, hogy menjünk már be. Nem láttam értelmét, hogy tovább ellenálljak, elköszöntem barátnőimtől és felmentünk "Ervin mamáékhoz" (Bence szokta így mondani). Zsoltival madarat lehetett volna fogatni: visongott, nevetett, futkározott örömében, mama és tata boldogan mosolyogtak rá, én meg élveztem a jelenetet, mi nagyonis saját gyerekkori emlékeimet juttatta eszembe....
 |
| Amíg élek, nem fogom elfelejteni mama diszkrét parfüm illatát és azt, hogy 7x7=49! |
 |
| És azt sem fogom elfelejteni soha, hogy tata minden vasárnap inget, nyakkendőt visel, meg hogy a "szél becsapta a budiajtót"! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése