Én egy olyan családban nőttem fel, egy olyan családban élek, ahol mindennél fontosabb a kisebbek épsége, biztonsága, boldogsága. Nagyszüleim és szüleim (az én esetemben inkább édesanyám) minden saját elképzelésük, akaratuk, óhajuk, főleg kényelmük elébe helyezték nővéremet és engem, de még gyerekeinket is. Bármilyen problémába keveredtük volna, az ő segítségükre mindig számíthattunk és számíthatunk. Ők olyanok, hogy 70 év felett is, a törött hátgerinc ellenére egyszerre három dédunokára is vigyáznak, ha azt hozza a szükség. Ők olyanok, hogy a remegő kéz, lebénult ujjak ellenére is központi rendszert szerelnek/javítanak, gyereket oviból hazahoznak, ha azt hozza a szükség. Ők olyanok, hogy a létező legnagyobb hibák elkövetése ellenére is megfogják a kezed, veled vannak, magukra vállalják a terheket, hogy segítsenek, ha azt hozza a szükség. És mindezt úgy, hogy mosolyogva azt mondják, hogy "nem, abszolút semmi baj nem volt", "fiamédes, jó, hogy meg tudtuk csinálni", "hadd el, mert megoldjuk valahogy". Nehogy félreértsetek: nem voltunk nagyon elkényeztetve, nem kellett más megoldja a mi feladatainkat, nem kellett szégyenkezzenek miattunk. Itt a lényeg az, hogy amikor szükségünk volt és van a segítségükre, nem fordulnak el tőlünk, nem vetnek meg minket, nem lehordanak, hanem megoldást keresnek a problémánkra egyenlő esélyt adva mindegyikünknek, na és mindenek fölött elfogadva minket olyannak, amilyenek vagyunk.
Az én családomban nem volt különbség a gyerekek között. Na jó, a szokásos kisebb-nagyobb gyerek konfliktusok megvoltak, ahogy az normális is, de kamaszkorunk óta semmilyen különbséget nem tettek közöttünk. Mindketten tanulhattunk, mindketten élhettünk hobbinknak, mindketten lehettünk szerelmesek, mindketten remélhettük az álomesküvőt, mindketten számíthattunk anyagi, morális és fizikai támaszra. Édesanyámat én egész életem során nagyon próbára tettem és teszem, többnyire nem szándékosan, és ennek ellenére mindig, de mindig támogatást kaptam tőle, akármilyen hibát is vétettem, akármilyen vakmerő gondolattal álltam elő. És ez nekem ebben a rohadt, bizonytalan, undok világban biztos alapot ad, valamit, amire merhetek építkezni, egy fogózkodót, ami mindig kéznél van; egy olyan gondoskodás ez, ami soha nem hagy elveszni. Lehet-e ennél jobban szeretni egy gyereket? Szerintem nem. Hogy édesanya a sok tehertől, amit el kellett viselnie, mennyire mondhatja boldognak életét? Nem tudom. De hogy nekem és nővéremnek a legaltruistább módon mindent megadott ahhoz, hogy esélyem legyen a boldogságra, az biztos.
Ehhez képest, minden nap olyan szülői attitűdökbe botlom, akik a maguk kényelmét, a maguk bajának pátyolgatását, a maguk megszokott rendjét, a maguk nyugodt életét nem adnák akkor sem, ha gyermekük létfeltételei forognak kockán.
Persze nem azt mondom, hogy tutujgassuk az alkoholista vagy bűnöző gyermekünket. De tegyen bármit is az a gyermek, a szülő feladata, hogy megoldást keressen, hogy kihozza gyermekét a bajból, hogy jó kerékvágásba terelje, hogy támogassa saját életének alapköveinek letételében. Én azt hiszem, sokan úgy vélik, hogy a gyerekért csak annak 18 éves koráig kell felelni. Én a családomtól azt tanultam, hogy ez a felelősség a szülő élte végéig tart és még annál is tovább. Nem kell a szülő a gyerek helyett rendezgesse a gyerek útjait, de ha az törekvésében a segítségét kéri, legyen ott mellette. Azt hiszem ez így normális.
Nagyon aggódom, hogy milyen szülője leszek gyerekeimnek, ha nagyok lesznek. Egy anya azt mondta egyszer nekem: "bármi is legyen a gyermekkel, bármit is tegyen, sosem szabad megszakítani vele a kommunikációt, mert én hiszem, hogy egy egészséges kommunikációs viszony, akkor is mentő lehet, amikor egy helyzet menthetetlennek tűnik". Valószínűleg nem vagyok/leszek tökéletes vagy álomanya. Biztos sok olyan helyezt volt/van és lesz, amiben, mint szülő nem hozok jó döntést, nem tanusítok helyes magatartást. Heves személyiségű ember vagyok; ez az "alapcsomagommal" együtt jár. De azt kimondhatatlanul szeretném, hogy a gyermekeim bízzanak bennem, hogy gyermekeim érezzék, bármit meg tudunk beszélni. Persze ezért nekem dolgoznom kell: magamon, párommal való viszonyomon, gyerekeimmel való viszonyomon, csomó mindenen. De akarok dolgozni ezeken. Akarok változtatni ezeken, hogy én is olyan jó szülője tudjak lenne fiaimnak, amilyen édesanyám és nagyszüleim nekem.
És még egy dolgot szeretnék nagyon: hogy fiaim között legalább olyan jó viszon legyen, amilyen nővérem és közöttem van. Annyi haragban lévő testvért látok, annyi civakodást, pereskedést testvérek között, lekezelést, lenézést, megvetést.... Tulajdonképpen számomra ez felfoghatatlan. Nem is tudom elképzelni, hogy két testvér hogyan tud ilyen heves ellentétbe kerülni, ilyen heves ellentétben élni. Én nővéremtől anyai gondoskodáshoz hasonló szeretetet kaptam és kapok; sokszor úgy érzem, nem is tudom azt megfelelő módon viszonozni. Az viszont biztos, hogy a felmenőinktől kapott mintát a kettőnk kapcsolata továbbviszi és nagyon remélem, hogy ezt gyermekeink is átveszik, továbbadják.
A kívülállóknak csöpögősnek tűnhet ez a bejegyzés. Pedig nem az. Csak a napokban, lépten-nyomon rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagyobbrészt mocskok, utálatosak, lelkükben rothadtak és hogy az olyanok, mint közeli családom tagjai, ritka drágakövek, sőt, tulajdonképpen nem is értem, hogy is tudtak megmaradni ilyen tisztának és széplelkűnek a szeméthalmok közepette is.
